Az alábbi blogbejegyzést a személyes blogomra írtam, de úgy gondolom, hogy itt is helye van. Talán nem veszi zokon senki, ha a vázépítôs dolgaimat majd itt is publikálom. Hogy minden kerek legyen, a hivatalos szájt elindulásakor pedig majd minden átkerül oda... mindegy. Szóval íme pár gondolat a "szakmáról". Boldog új évet!

Ma, január elsején próbálok valamit leírni azokból a gondolatokból, amelyek lassan fél éve lefoglalnak. Augusztusban majd lezárul egy fontos korszak az életemben, az életünkben. Augusztusban éppen négy éve lesz, hogy csapot-papot otthagyva elköltöztem Olaszországba, hogy megtanuljak egy mesterséget, hogy vázépítővé váljak. Akkor arra gondoltam, hogy egy év, talán másfél elegendő lesz, aztán majd visszatérek és építem majd a csodákat, híres leszek, elismert leszek, szeretett és jómódú és minden kerek lesz. Aztán, ahogy lenni szokott, másképp alakult. Egy év elteltével csodálkozva dobtam ki a naptárt, hogy ennyire rövidnek még nem tűnt 365 nap. A második évben azon gondolkodtam, hogy talán nem kellene hazamenni, talán jobb lenne tovább vinni ezt, amikor a mester abbahagyja. A Pegorettit. Aztán a harmadik év végére kiderült, hogy ennek semmi értelme nem lenne. Kiderült az is, hogy nyugaton sincs kolbászból a kerítés. Hogy el kell most már felejteni, hogy nyugaton boldogabbak az emberek, mert többet keresnek. Hülyeség. Az olasz is hitelre veszi a plazmatévét és ugyanúgy a barátjától kér kölcsön, amikor nem tudja fizetni a törlesztőt és ugyanúgy kiderül -ekkor- a barátról, hogy valójában csak haver volt. Két éve lassan, hogy megvettem az első hét szett csövet, hogy megvettem az első reszelőmet. Ma már saját műhelyem van, saját égőfejem, satum, a műhely falán a cicis naptár is az enyém, ahogy a jig is, amit édesapámmal készítettünk. 2011 elhozza majd az elsô vázat, amit mindenfajta külső segítség nélkül, önállóan készítek el. Talán most van egy kis időm leírni azt, hogy ez mit is jelent.

Az egész világon eltűnőben van az, amit úgy nevezhetünk, hogy kézműves vázépítés. Amerikában persze ezt is felkapták, több tucat manus kínálja jobb -rosszabb portékáját. Egynéhány kivételtől eltekintve viszont elmondható róluk, hogy az így készült vázak egyformák, hogy nincs mögöttük a tradíció, nincs mögöttük szinte semmi érték.
Mindegyik 28,6 és 31,7 cső átmérőkkel dolgozik. Mindegyik Pacenti, vagy Sachs, esetleg -horribile dictu- Long Shen muffokkal készült, és ezüsttel, alacsony lánggal lett összeforrasztva. A muffok igazítás nélkül épülnek be, a karéjok szélén látszik a formaleválasztó rece, a sorja, amit le kellene reszelni. A forrasztások egyenetlenek. Festés után ezek a vázak teljesen egyformák. Persze a festés sokat dob rajtuk, rá lehet írni az alsó csőre, hogy VALAKI CYCLES. Ez persze nem baj. Amerikában már több iskola is van, ahol megtanítják -így- dolgozni az embert. Csináld meg a vázad magad. Ez is szuper, azt gondolom, hogy minden törekvés, ami kicsit visszahozza a manualitást, az egyedi értékeket, egy mesterség értékeit, az üdvös. Baj csak akkor van, ha valaki, aki elvégez egy ilyen 10 napos (sic!) tanfolyamot, elkészíti az első vázat magának, úgy gondolja, hogy ezután ebből él majd, hiszen másoknak is lehet így vázat csinálni, ami tulajdonképpen ugyanaz (sic!) mint egy Richard Sachs váz, hiszen ugyanabból a Columbus Spirit csőből van, és -ugye- RS muffokkal... Ez a valaki elkészíti a honlapját, ahol lehet rendelni tőle egyedi geometriájú, kézműves vázat. Mindenki eldöntheti, hogy ez jó-e avagy sem. Az én szempontomból egyértelműen rossz, mert én sem tudok mást írni a honlapomra, csak ezt. Egyedi acélvázakat készítek, kézműves módszerekkel.
Amerikában még irodalma is van ennek a hobbinak, itt van például ez, ezt én is megvettem. (A szerző egyébként gyakorló orvos - gyógyszerész, de ez nem fontos)
Arra gondoltam, hogy talán pár ötletet én is meríthetek belőle. No, ilyesmit nem igazán találtam benne, viszont nagyon elszomorodtam és elszörnyülködtem. A könyv alapgondolata az, hogy a vázépítés nem is bonyolult dolog, hogy bárki elkészítheti a saját vázát. Ehhez szinte más nem is kell, csak Salgó oszlopelem, vízszintező, kompakt csőforrasztó palack, egy reszelő, spárga... nem is folytatom.
Sokkal beszédesebb az előszó, ami minden felelősséget elhárít, beleértve, ha valaki esetleg egy rosszul elkészített vázzal egy hegyről lefelé gurulva esetleg eltöri a vázát, és agyonveri magát, avagy egy életre tolókocsiba kényszerül. Azt is írja a könyv, hogy lehetőség szerint keressünk meg egy helyi vázkészítőt és mutassuk meg az egyes részmunkák eredményét, mintegy kontroll gyanánt. Hát, nem tudom. Szerintem én mindenkit óvva intek attól, hogy otthon, a kert végében összeforrasszon egy vázat, majd jöjjön le vele a budai Kapy úton, vagy ereszkedjen le Jávorkútról Lillafüredre.
Azt gondolom, hogy én sem fogok neki tőkesúlyos vitorlásnak apa Astrája mellett a garázsban, ahogy saját műholdat sem tervezek fellőni. Vagy, hogy kevésbé bonyolultat, de hasonlóan veszélyest írjak, nem konstruálok saját gázos vízmelegítőt, pedig csak "pár csô az egész".

Ami viszont a legfontosabbnak érzek mindezek mellett, az az, hogy egy vázat elkészíteni sokféleképpen lehet, például úgy is, hogy az ember az építésnél figyelembe veszi és használja generációk tapasztalatát. Ahogy én összeforrasztok két csövet egy muffal, azt úgy csinálom, ahogy azt Gino Milani kikísérletezte a hatvanas években. Azokat az anyagokat és azt a módszert használom én is. Dario Pegoretti tökéletesítette ezt az eljárást, hozzátéve a saját tapasztalatait a modernebb, ötvözött acélokkal, tökéletesre csiszolva azal, hogy megcsinált 25000 vázat életében, éppen így.
Az amerikaiak mindig fogják a fejüket, hogy hogy lehet nagy lánggal, tiszta bórsav alatt forrasztani. Mindig lefényképezik, ahogyan rézzel dolgozunk. A lidérces zöld fényt, azt a "nagy füstöt".
Az ezüsthöz sokkal kisebb láng kell, és lehet lassan dolgozni. A flux készen, bekeverve jön, csinos műanyag dobozban, és nem kristályok vannak ömlesztve egy rossz tepsibe.
Apropó réz. Az anekdoták szerint a háború után az olaszok hamarabb szerettek volna kerékpározni, versenyezni, mint ahogy a romokat eltakarították volna, hogy elindulhatott volna újra az élet, az ipar, a termelés. Cső még csak lett volna, de a réz... mivel forraszunk? Elindult a kincsvadászat a romok között. A háború nélkülözéseiben csontsoványra fogyott versenyzők törött villanykörtéket kerestek. Azok foglalata rézből volt, azt a mester, a menetnek megfelelően csíkokra vágta és szisszenhetett a láng, készülhettek a bringák... Mindezt azért tudom, mert van egy mesterem, aki tanít. Erre is, a szakma tiszteletére. Egy váz elkészítéséhez nem kell tudni ezt a sztorit, nincs "beleépítve" a csövekbe. De szerintem fontos. Ahogy az is, hogy egy váz egyenességét meg lehet mérni cérnával is. Nem kell feltétlenül hozzá digitális kijelzős mérőberendezés. Persze azzal messzemenőkig profi, de talán nem ez teszi a jó mestert.
A Rouleur 20. számában van egy kiváló portré Nagasawával, az egyik nagy öreggel. A japánnal, aki Olaszországba jött, illegálisan és a csendôrök elôl rejtve, éjszakánként dolgozott De Rosával. Szerelô szeretett volna lenni, de aztán vázkészítő lett belőle. Hál' Istennek.

© Photo: Taz Darling - Rouleur Magazine

Ha az ember végignézi a fotókat, nem lát sehol hatalmas marógépeket, nem lát Anvil jiget, pneumatikát, ipari elszívókat. Lát egy rendetlen műhelyt, évtizedes rétegekkel, egy mesterembert a saját maga által konstruált készülékekkel, kütyükkel, bigyókkal. Látja a metódust, ahogy Ugo De Rosa készítette a vázait. A láncvillát szöggel rögzítve, a rózsapasztát (nincs az elnevezésben utalás, összefüggés) mint folyasztó szert. Minden úgy van, ahogy Milánó környékén dolgoztak a vázkészítôk, évtizedekig. De Rosa, Pogliaghi, Casati, Masi és még sokan mások.
Ahogy mi dolgozunk, az más. Venetóban, szűkebben pedig Verona környékén másképp csinálták, a fent már említett módon. Persze minden mester metódusa eltér, ilyen olyan okok miatt, de ez teljesen természetes. Én, négy évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy szeretném úgy megtanulni ezt a mesterséget, hogy ezzel tovább is vigyek valamit. Nem elsősorban a technológia, nem csak a technológia érdekelt, hanem úgy az egész. Minden, ami mögötte, alatt van. Ami, úgy tűnik, másoknak egyáltalán nem fontos. Nem arra gondolok, hogy finoman könnyezve tapogassunk egy Campagnolo papucs-egyengetőt, arról elmélkedve, hogy istenem, régen még volt a szerszámokban anyag, hanem sokkal inkább abban az értelemben, hogy mi miből alakult ki, mi miben és hogyan és legfőképpen miért változott. A miértek miatt. Az összefüggések miatt. Egy awi-val hegesztett vázon is tetten érhetők a forrasztásos időszak berögződései. Az ott érvényes dolgok adaptálhatók más cső átmérôkre, anyagokra. Átmenet, kapcsolat van. Illetve kellene lennie. Illetve -szerintem- jó ha van.

Augusztusban hazaköltözik a Merényi műhely és továbbra is vázakat fog készíteni. Remélem lesz rá igény. Remélem lesznek olyanok, akiket érdekel a veronai módszer. Remélem Dario Pegoretti és Pietro Pietricola büszkék lesznek rám, remélem méltó leszek arra, hogy tovább őrizzem a kincset. Remélem, hogy egyszer majd engem is méltónak fog tartani az almanach arra, hogy a hajdan volt magyar vázkészítők sorába illesszen. Hogy legyen valaki otthon, aki képes szép és jó vázakat készíteni, mint Rajczy, Belán, Bécs, Krétai, Muszelin...
2011 elhozza azt az életformát, ami szerintem fenntartható és élhető lesz. Noha szép számmal van problémás kérdés még, én mégis bizakodom. És addig is  forrasztok, hegesztek. Csinálom.

Bizony több, mint egy év is eltelt, mióta erre a blogra írtunk, dehát vanak az ember életében olyan történések, változások, amit inkább túlél, és örül, hogy túl van rajta, mintsem írjon róla. Viszont az Európai Kézzel Készített Kerékpárok Showjának idei kiadása jó alkalmat ad arra, hogy a blog újra beinduljon.
Az idei EHBE-vel kapcsolatban az első fontos megemlítendő dolog, hogy egyáltalán megrendezték, mert az első után ez nem volt teljesen egyértelmű.
A kiállítás előtt nézegetve a kiállítók listáját, feltűnt a Campagnolo és pár új név, úgy tűnt, hogy fejlődés veszi kezdetét és majd ebből a kiállításból is valami nagy és jeles esemény lesz, mint az amerikai példából. A választ ebben az évben én nem merném megtippelni sem, mert a kiállítás felemás érzéseket keltett bennem. Az egész kezdődött azzal, hogy az EHBE marketingje elképesztően semmilyen. Már, ami van. Semmilyen beharangozó nem volt, a hihetetlenül németesen unalmasra sikerült plakátokat keresve sem volt egyszerű felfedezni. Nem azért mert kevés lett volna belőlük, hanem mert az egyszerű sötétkék a német pünkösd esős időjárásába és Schwabish Gmüng lassan hömpölygő kisváros-képébe mimikriként olvadt bele. Ha nem tudtuk volna tavalyról, hogy hol van a Stadtgarten, akkor sem segített volna semmi szinte az odatalálásban. Illetve a pünkösd... nem is tudom. Erre az időpontra tenni a rendezvényt akár jó ötlet is lehett volna. Ha azzal a logikával futunk neki, hogy az európai kerékpárrajongók így el tudnak utazni a dél-német kisvárosba, úgy megérteném. De valljuk be őszintén, az európai kerékpárrajongó inkább már nyeregben tölti az idejét így, május vége felé. Ami pedig az igazán míves vázak célcsoportját illeti, nos, ők szerintem éppen ilyenkor vontatják le az ébenfa hajójukat a san remo-i kikötőbe, hogy ott kaukázusi póknyállal és jávorszarvas-faggyúval impregnálva vízre tegyék. Vagy valami ilyesmi. Tehát az eseményre senkit nem hívtak meg a rendezők, sehogy sem kommunikálták, tehát a látogatók száma ennek megfelelően nagyon csekély volt. A napi beugró 8 euró volt, amibe tényleg csak a jegy számított be, és alapterületileg egy focipályányi terület, körülbelül háromtucat kiállítóval. A "fapados" jegyen kívül lehetett vásárolni háromnapos belépőt, illetve a Radtour magazin remittendájából és egy kajajegyből álló kombinált melléklettel ki staffírozott, fullextrás jegyet is. Nos, akiket nem érint meg nagyon a 40 kiló cuccal trekkingezés, illetve nem a virsliből és semmi másból nem álló menű csábítja a kiállítás közelébe, azoknak inkább a 8 eurós jegy volt a megoldás, már, aki nem fordult helyből a jegyár láttán vissza. Egy szó mint száz, ha a lelkes német szervezők jövőre újra próbálkoznak majd, azt biztos nem az idei év pénzügyi sikerének köszönhetjük majd.

Fixie.Inc.Idén a kredenc otthon maradt, a nappali többi része jött. Tetszett.

A látottakról őszintén szólva nagyon nehéz kimerítő írást produkálnom. Egyrészt, érintettségem okán nem tudok szűz szemmel rácsodálkozni a felhozatalra, másrészt -valljuk be őszintén- egy ilyen show nem a hajmeresztő újdonságok és újítások színtere. Ennek a seregszemlének elsősorban az lenne a célja, hogy képzett mesteremberek megmutathassák két kezük munkáját egymásnak és a közönségnek. Jómagam három éve dolgozom Pegoretti és Pietricola mesterek mellett, és építgetem a saját műhelyemet is, így ebből a szemszögből szeretném végigjárni mindazt, amit az EHBE-n láttam.

Az első és legfontosabb kérdés, hogy a kerékpáriparon belül, milyen szeletet tudnak kihasítani egyedi gyártók és kismesterek? Milyen bringák azok, amiket jellemzően ők állítanak elő és milyen bringások azok, akik az ő munkáikat keresik? Lehet, hogy ennek a kérdéskörnek is inkább egy másik posztot szentelnék. Mindenesetre tavaly még mindenki örült a fixiláz, még bőven érezhető hőhullámainak, mára viszont látható, hogy elérte a csúcsot és most pár év szintentartás, majd hanyatlás fog következni. Noha a standok túlnyomó többségén láthattunk fixiket, sőt egy új csapat, szinte kizárólag erre a szegmensre építve be is mutatkozott, azt is lehetett látni, hogy mindenki keresi az új hangot, az új felületet, a rést a piacon, ahol megmaradhat. És mi a legkézenfekvőbb válasz? Vissza a gyökerekhez! Országúti versenykerékpár!!! Itt viszont meg kell küzdeni az összes tradícióval, évszázados irányelvekkel és a konzervatívabb közönséggel is. Alapvetően érezhető volt, hogy a finom retró az új vonal, a Rapha által megtalált azon végtelenül szűk szegmens, ami az országútizást a végletekig komolyan gondolja, viszont nem teljesítmény centrikus. Retró és minimál. Alapszínek, egyértelmű formák, könnyedség, fehér bandázs. Illatos, makulátlan ancúgban, kellemes körülmények között kikerékpározni a világból.

Riccorsa Columbus XCR-ből. A bandázs a helyén, és a hátsó sort is megtalálta Tibi.

Apropó világ. Az egyedi gyártású váz választ adhat az "utazó kerékpár" avagy "túrakerékpár" terminusokra is, ami valljuk be őszintén, a tömegtermelésben feloldhatatlan anomália. 700cc? 622? 650? vastag gumi? vékony? Elől is csomagtartó, vagy csak hátul? Ha csak hátul ott mekkora? A Randonneur az vajon a cél közelébe autón, vagy vonaton megy és csak az utolsó 1400 kilométert teszi meg nyeregben, avagy már oda is teker, hogy kilegyen a kerek 4000 km?
Ha szállítja a kerékpárt, akkor össze is akarja csukni? Ha igen, akkor csomagostul? Ha nem, akkor a csomagokat tartóstul veszi le, avagy sem? Ahány kerékpáros utazó, annyiféle igény. Ahol egy Trek valószínűleg csak vakargatná a buksiját, ott egy vázépítő a bárhová felforrasztható kis menetes szemeivel, illetve akár méretre elkészíthető csomagtartóival egy tényleg praktikus és egyedien praktikus bringa készítője lehet. Hiszen az egyediség nem csak utánozhatatlant jelent, hanem igény szerint készültet is.
Egy kerékpárváz, mégha egyedi kézműves termék is, elsősorban egy szerkezeti elem, aminek funkciója van. Elsősorban ezt a funkciót kell betöltenie, minden más ezután következik. Érdekes egy tető alatt látni, mennyire más stílusok keverednek európában, ha kerékpárvázról van szó.

Ezzel nem izélsz, elhozod a plázából izibe a plazmád.

A németek, a vázgyártás pitykés-veretes tradiciói nélkül számomra két irányt vesznek fel. Az egyik az a mániákus precizitás és steril esztétikum, amit a Vogel testesít meg. A kerékpárok önmagukért beszélnek, számomra olyan hatásúak, mint amikor az ünnepelt zongoraművész egy szvitet játszik a barátainak a saját nappalijában, csak úgy kedvtelésből, de egy érsebész pontosságával. A másik oldal a Fixie Inc, vagy az Aggressi. Harsány, bátor kezdeményezések, ajtóstul a házba. Avagy szeretni, vagy lenézni lehet őket, de jelenlétük hangsúlyos, termékeik pedig jól kitaláltak és működőképesek.
Egyens szárú villák, a geometria szabad értelmezése. A fixik nem követik a pályavázak építési logikáját, ezek egysebességes, örökhajtós kerékpárok, városi közlekedésre. Festetlen vázak, az embléma direktbe a csőre forrasztva, és tessék lássék bepucolva az egész. Burda és Rammstein, nekem ez a német vázkészítés és nagyon kíváncsi vagyok, hová tart ez az egész, mi alakul ki belőle.

Agresti SingleSpeed. Csupaszon. Rozsdásan, csak lakkozva. Nyers. Deák Bill.

Viszont legalább volt jelenléte a németeknek. A franciákat idén a Le Cadre és a Julie Design képviselte. A Julie dolgait idén is szívembe zártam, mint egy előadásra készülő cirkusz porondjána  főpróbázó artisták színes összevisszasága, számomra ilyesmi képet mutat az ő munkásságuk. Bármikor képesek fityiszt mutatni a globalizált világ olajozott gőzmozdony képében dübörgő kerékpáriparának, mondjuk egy gyerekek számára készült, 20 collos kerekeken gördülő tandemmel, vagy a Lefty teleszkóp filozófiáját továbbgondoló teljesen féloldalas kerékpárral. Játék a vázkészítő technológiai korlátain belül, üdeség és rengeteg ötlet. Mindemellett a dolgaik működnek, és sok apró és kedves részlet csak a kiállítás után a fotókat végignézve mutatkozik meg.

Julie-féle félmunka. Mögötte egy teljesen korrekt városi suhanós.

És "velünk" olaszokkal mi a helyzet? Mint a profi futballcsapat, ami a vidéki, harmadosztályú csapat ellen hozza a kötelező egy-nullát, úgy vett részt az olasz generáció a kiállításon. A Daccordi és a Tommasini a tavalyi vázait hozta el ismét, a tavalyi állványon. Szerintem ezek az állványok éppen akkorák, hogy egy furgonba betolva, majd onnan kitolva a kötelező porolás után bármikor bevethető. Számomra rejtély, hogy mégis miért jöttek el, egyáltalán. A portékán kívül a kiállítói kedvet az is hűen mutatja, hogy standjaik mellett szinte soha senki nem várta az érdeklődőket. Zullo hozta saját XCR-csöves (Columbus XCR - rozsdamentes alapanyagból készült csúcs-csőszett, jelenleg a legjobb a piacon) vázát, pár új festést és a tavalyi gépeket. A Nevi és a Passoni idén nem saját standdal jött, hanem kiegészülve a Milani márkával a német képviselőn keresztül vettek részt. Apropó Milani. Szépen mutatja az olasz kisipari vázépítés minden jelenidejű nyűgjét és baját ennek a cégnek a vegetálása. Olyannyira égető gond ez, Olaszországban és annyira kortörténeti jellegű, hogy szerintem egy önálló posztot is megér majd. De döcögjünk tovább. Idei újonc volt a San Patrignano jelenléte. A kevésbé jólértesültek kedvéért pár szóban bemutatnám a "céget". San Patrignano körülbelül 20 éve alapított rehabilitációs központ, Trentino Alto Adige tartományban. Az intézet drogfüggő fiatalok rehabilitációját végzi, bentlakásos rendszerű és a kerékpárváz készítésen kívül foglalkoznak designbútorok és textilek készítésével is. Saját termékeik mellett üzemek, gyárak részére is bedolgoznak. A vázgyártáson belül így készülnek San Patrignanoban Carrera, Moser és egyéb aluvázas cangák is.
A kiállításon érdekes egyveleggel vettek részt. Először is, volt egy bambuszvázas bringa. (A bambuszt nem tudom hová tenni. Oké legyen poén. Jó. De maradjon is poén, jó?!?) Volt két aluváz, semmi különös, fekete-vörös fehér festéssel, egy karbonváz a Dedacciai-tól, ezt nem is értettem, illetve egy másik karbon bringa, titán hátsó háromszöggel. Ez utóbbi elemzésébe most nem mennék bele, mert már így is terjedelmes az írás, de biztos valamilyen kerékpárosi igényre biztos a legjobb megoldás a karbon-titán, így. Fordítva. Rugalmas sörnyitó....Hajlékony ceruza...de tényleg hagyjuk.

De Rosa... Itt egy nagy levegőt kell vennem. Olaszországban vallási hovatartozás "Derózásnak" vagy "Kolnágósnak" lenni. A De Rosa, saját pozícionálásuk szerint az utolsó, manufakturális jelleggel működő üzem az olasz kerékpáriparban. A jólértesültek tudják, hogy a családi válallkozáson belül Dorianónak köszönhető egyedül az, hogy a cég a mai napig gyárt acélból és titánból. A piaci érdekeknek megfelelően, nélküle a De Rosa is csak karbon és alu lenne, mint mindenki más. Az EHBE-n, tavalyhoz hasonlóan a német képviselő hozta a cuccot. Szinte a teljes paletta látható volt, a cég TIG hegesztett acélvázai mellett még egy muffos Neo Primato is rivaldafénybe került. Számomra fájó is ez a rivaldafény, mert láthatóvá tette a forrasztási hibákat és a bereszelés nemtörődömségét. Fájó számomra egy De Rosán viszontlátni azokat a távolkeleti hanyagságra utaló jeleket, amit ott, a fejlődő minőségellenőrzésnek hála, lassan ki is küszöbölnek. A fotó önmagáért beszél. és én szégyellem magam.

Darrel Crisp, toszkána amerikai titanistája tavalyhoz képest tömöttebb sorral jelentkezett, fiatal kora ellenére a járt utat nem cseréli fel járatlanra, megszokott modelljei az időtlen minőséget sugározzák. Darrel egy nagyon közvetlen, jó humorú srác, szemmel láthatóan tökéletesen jól érzi magát abban a közegben, amit saját magának teremtett egy toszkán udvarház oldalsó szárnyában. Írigyeljük is érte.

Az új fellépők között a Moulton is szerepelt, akiket szintén nem az újítási lázukról ismerünk. Talán az ő standjukat kerülték el leginkább a népek, láthatóan nem tudtak az egy kisautó árába kerülő, camping-kategóriába sorolható cangákkal mit kezdeni.

És ennyi, kedves közönség, az EHBE, vázak terén nem mutatott sokkal többet. Természetesen az európai kézműves gyártás nem csak ennyiből áll, viszont azt, amit itt láthatott a közönség, ezért kár volt 8 eurót elkérni. Az is tanulságos, hogy a "tapizáson" kívül, vagy a személyes csevegés élményén kívül információban a gyártók weboldalai ennél a kiállításnál többet elárulnak az érdeklődő számára.

Nem lenne teljes a kép, ha nem említeném meg a kiegészítő és alapanyag gyártók jelenlétét is. Fennt már említettem a Campagnolo-t. Persze, a nevüket olvasva nem számítottam az EuroBike-on tapasztalható masszív csöcsös-hosztessz jelenlétre, vagy az infravörös fényben lassan pörgő 11-es TQ hajtóműre. Még rózsaszíninges dzsigoló-nyomulásra sem számítottam, de arra végképp nem, hogy négy 4 SYMA tablóra, (a művházakban látható ilyen tabló, álltalában Kis Miklós fotóművész, " A tanyavilág fekete-fehérben" fotósorozat szokott rajta lenni). Tehát 4 SYMA tablóra felszögelt(!) 2009-es (!) szettekre végképp nem voltam felkészülve. A "stand közepén" két kerékpár, egy Passoni és egy Pegoretti, 2008-as szettekkel, legalább lemoshatták volna őket. Ezt is a német képviselő követte el. Vicenzában biztos nem tudnak a dologról. Szerencse, hogy 200-nál több ember biztos nem látta.
Ahogy a kis cégektől viszont nem várunk el hangsúlyos jelenlétet, úgy kápráztatott el engem a mahagóni és egyéb nemesfák laminálásával sárvédőket készítő cég. A termék egyszerű, mint a kockás abrosz, viszont tény, hogy feldobja bármilyen bicaj összképét. Ráadásul a kiállított bringák is nagyon szépre sikerültek. Sajnos a képviselő nem tudta megmondani, ki készítette őket.

Jó geometria, egyszerű vonalak, semmi sallang, csak levegős egyszerűség. Szuper!

A Chris King ezúttal is elküldte a "nagy bemutató koffert", amiben minden termékük megcsodálható. Már amennyire a szürke szivacs engedi, mert hozzányúlni azt nem szabad. A standot emellett "feldobja", maga King mester által készített váz, ami a Cielo márkanevet viseli. Igazából ezt sem értem, középszerűen elkészített, alapcsöves, érthetetlen geometriával (lapos fejcsövek, hosszú láncvillák) elkészített, de az égbe árazott cucc, négy alapszínnel lefestve.
Az erős hiányérzettel és a borzasztóan, büntetően szar német eszpresszótól keserű szájízzel kifelé ballagva azért halvány mosolyra is futja. A tavalyi citromdíjas Riccorsa gépen sikerült feltenni a bandázst helyesebben, illetve meglett a lánckeréksor is, illetve a gazdátlan karbon időfutamgépről eltűntek a befőttesgumi fékek, viszont lett rajta Dura Ace Di2 házi-barkács verzióban. Kedves Hölgyeim és Uraim! Íme a Dura Ace, Graupner modellmotorokkal mozgatott verziója! Minden karbon. Mekk Elek a NASA-ban járt és élvezte.

Köszönöm a figyelmet, aki jövőre erre járna, viszont nem találna itt kerékpáros rendezvényt, az se keseredjen el, az állomáson, a péknél szenzációs a perec, és a natúr croissant.

 

Ui.: A képek válogatásakor, illetve egyéb okokból visszalátogatva az ehbe hivatalos honlapjára (figyeld a design-t! 2010 van, héló!!!) megdöbbentem, hogy voltaképpen milyen sok kiállító is volt. Szóval senkit sem szeretnék a borús beszámolóval elriasztani a böngészéstől, gondolom számtalan Flickr és egyéb fotógyűjtemény található máris a neten az eseményről. Keresésre fel, sok szerencsét!!!

(First European Handmade Bicycle Expo. 2009. 05. 07-09. Schwabisch Gmund, Németország)

Szeretnék, mindenek elôtt, elnézést kérni a meglehetôsen szubjektív írásért, de nem tudok és nem is akarok kivetkôzni magamból. Én vázépítô-tanuló vagyok és nem kerékpáros szakújságíró, így vázépítô szemmel látom magam körül a bicajokat és nem feltétlenül a mûértô felhasználóéval.
Bevallom ôszintén, mióta kiderült, hogy részt veszünk a kiállításon, nagy izgalommal vártam. Vártam nagyon, mert azt gondoltam, hogy itt, az EHBE-n, majd kiderül, merrefelé halad a szakma, amit választottam, illetve majd az is világossá válik, hogy van-e egyáltalán értelme európában a kis szériás, egyedi gyártásnak, a váz-kézmûvességnek. Hogy reagál az európai holdudvar a világ trendjeire és egyáltalán, milyen alternatívát kínál a tajvani-kínai dömpinggel szemben a kerékpározás ôshazája, a velocipéd bölcsôje, Európa. Írom mindezt azért, mert tudjuk (tudjuk?), hogy az amerikai kontinensen hosszú évek óta nagy sikerrel zajlik a NAHBS, azaz  a North American Handbuilt Bicycle Show. Olyannyira sikeres, hogy a következô évi helyszínért csatákat vívnak a polgármesterek, szinte, mint az olimpiai helyszinekért, hiszen a kiállítás ismert, sôt jól dokumentált hatással van a környék kerékpáros életére, úgy az ipar, mint az infrastruktúra és nem utolsósorban a szemléletformálás tekintetében is.

Gondolom, az amerikai rendezvény sikerén felbuzdulva szervezte egy lelkes német csapat ezt a baden-württembergi seregszemlét. A helyszín Stuttgarttól 60 kilométerre keletre, Schwabisch Gmünd városkájában zajlott, ott is a Stadtgarten konferencia központban, ami ideális helyszínnek bizonyult. A kiállítás elôtt Darioékkal beszélgetve valahogy az volt az érzésünk, hogy vagy teljes érdektelenség, vagy nagy siker lesz a kiállítás, úgy kiállítói, mint látogatói részrôl. Ezeket a sorokat vasárnap reggel írom, azaz a kiállítás fô napjának reggelén, így nem tudom, ma milyen érdeklôdés kíséri majd a rendezvényt, de a pénteki szakmai és a szombati nap látogatóit látva kijelenthetô, hogy az EHBE-nek van létjogosultsága. Ha nem is volt tapasztalható az Eurobike-ra jellemzô szájtáti hömpölygés, de voltak szép számmal érdeklôdôk, és szerencsére itt kevésbé jellemzô módon profi katalógusvadászok is.

A kiállítók részérôl is tapasztaltam az elsô szeánszokra jellemzô izgalmat. A profi kiállítók hideg rutinjából születô elegáns standok mellett izgalmas volt látni egyes kiállítók aranyosan kéztördelôs, kicsit tanácstalanságot sugárzó megjelenését. Ezek esetében a látható igyekezet nálam ellensúlyozta a "profik" kifogástalan megjelenését. De nézzük mit is nyújtott a kiállítás a látogatóknak.

Elsôként kell megemlítenem a vázkészítôket, hiszen a mai kerékpáron igazán csak a váz az, amin kibontakozhatnak egy mûvész-iparos (iparmûvész, na!) elképzelései. Lassan már a kézzel épített kerék is kuriózum, ezen nem kell csodálkozni. Az olasz oldszkúl vonalat is képviselték néhányan, úgymint Tommasini, a Daccordi és német képviselôje révén a De Rosa. Az "átmeneti korszakot" Tiziano Zullo és mesterem, Dario Pegoretti hozta, míg a "modernek" közül a Nevi és a Passoni volt jelen. Végülis mondhatjuk, hogy tisztességes társaság, a bemutatott anyagon szépen nyomon követhetô az olasz vázkészítés legutóbbi ötven éve, én mégis keveslem a talján jelenlétet. Nekem hiányzott Casati, Colnago, Scapin és a Cinelli nagyon, illetve a milánó környéki fiatal fenegyerekek, vagy a De Bernardi romjain újjászervezôdô csapat, minimalista városi bringáikkal. De ne legyünk telhetetlenek, inkább bízzunk benne, hogy az (idei) nagyon baráti helypénz és az expo sikere jövôre tovább duzzasztja a kávéfüggô-macskazabáló gesztikula-barbárokat és férfiparfüm orgia leng körül majd megannyi rózsaszín inget (sic!) És most vegyük sorra a fentieket külön-külön is, pár mondat erejéig.

Számomra Tommasini képviseli azt az olasz vonalat, amit talán valamennyiüknek követni kellene. A gyártmányaik között megtalálható a régi, illesztékes acélváz, a hegesztett acélváz, ez utóbbinak a karbon hátsó háromszöggel kombinált változata, a titán és az aluminium is, továbbá a teljesen szénszálas konstrukciók. Ami szinte teljesen egyedülálló az olasz készítôknél, hogy valamennyi váztipus ugyanakkora hangsúlyt kap a palettán, azaz nincsenek a retro-divat miatt hirtelen elôvett muffos vázak, és nincsenek felmatricázott, de valahol, valamilyen autoklávban, valaki általa, valahogyan összesütött karbon vázak. Minden egyes vázról süt Irio Tommasini szellemisége. Ez az, ami a száz százalékig funkcionális (és funkcionálisan jó) vázak kézmûves csodáin túl egy elvitathatatlan (ám súlyosan megfizetendô) érték. Nem is tudom, hogy van-e még olyan gyártó olaszországban, aki a saját logojával díszített muffokkal dolgozik, illetve gravíroz, és nem a (sajnos) egyeduralkodó tajvani óriás, a Long-Shen unalomig ismert darabjait használja. Egy szó mint száz, Tommasini nem nyújt többet annál, ami a hatvanas-hetvenes években magától értetôdô volt az olasz kerékpárgyártásban, viszont ez, azóta, kuriózum lett és  csak nagyon keveseknél érhetô tetten továbbfejlesztve, új gyártmányokban.

Ha feljebb keseregtem az alibi muffosok miatt, azt például a Daccordi miatt tettem. Standjukon szép számmal láthattunk gyönyörû karbon csodákat, melyek tisztességes odafigyelésrôl tanuskodnak (és hadd jegyezzem meg, végre valaki, aki lefesti a karbon vázakat. Mert a karbonszövet unalmas, és mára jellegtelen, festékkel meg be lehet színezni egy vázat, amitôl szép, színes lesz. Nem?) Szóval volt sok szép karbon bicaj, és a stand szélén egy narancssárga metál muffos. Tisztességes munka, de igénytelen krómozás és festés. Egyenetlen, a csônyílásokban otthagyott alapozóval.
Egy olyan vázat láthattunk, ami mellett az Ebay sokkal tisztességesebb és olcsóbb alternatívákat kínál. Sajnálom, mert jómagam egy 47x49,5-ös méretû (!!!) Daccordi vázat használok nap mint nap, és ebben a lehetetlenül kis méretben is minden egyes kanyarban érzem az olasz vázépítés nagyságát, azt, hogy a hozzám hasonló gnómok lehetetlen anatómiájára is felelni tud egy olyan vázépítô, akinek a kisujjában van a szakma.
Többet vártam a Daccorditól. Nagyon remélem, hogy jövôre mást is hoznak, vagy legalább újrafestik a narancssárga mostohafiút ott, a stand szélérôl.

A De Rosa standján is a modern gépek vitték a prímet, de a fô helyen két bicaj osztozott. Az egyik Eddy Merckxx világbajnokságra készült gépe és mellette, alatta a Neo Primato, De Rosa muffos váza. Szívmelengetô érzés, hogy az eltelt negyven év alatt sem változott a muffok névjegyszerû alakja és a fô geometriai alapelvek. Eddy gépén a muffok még sajtolt lemezbôl készültek, míg a Neo Primatonál más mikrofúziós, öntött darabok. Utóbbival könnyebb dolgozni, az elkészült vázban a csomópontok erôsebbek és kevesebb forraszanyagot igényelnek. Kevesebb munkával precízebb végeredmény születik. Ezért nem értem, hogy a végsô csiszolásnál miért maradtak a Neo Primatón bántóan magas élek... (de ez csak pusztán esztétikai elmélkedés, a produktum értékébôl mitsem von le). A standon látható volt még a szintén csodálatos titán modell és a valódi high-endnek számító karbon csodák is, élükön a Kinggel. (érdekes, hogy az olasz vázak elnevezéseiben mindig fel-felbukkan a királyi család. De Rosa King, Wilier Triestina Re, és Pinarello Prince. Dario gondolkodik egy "sergente maior" elkészítésén, ami fôtörzsôrmestert jelent. No comment)

Szóval, ide vártam volna a milánói iskola másik, még létezô, mûködô alakját, Casatit. Munkáit ismerve, itt lett volna a helye. Mindenki csak nyert volna a részvételével.

A Pegoretti standjáról én nem sokat írnék, hiszen nagyon elfogult vagyok. A vázakban nagyon benne van a két kezem munkája és ismerem az okokat, hogy mit miért úgy állítottunk ki, ahogy. Emiatt nem tudok objektív, kivülálló véleményt írni. Krónikásként csak annyit jegyeznék meg, hogy ez az elsô alkalom és az elsô váz, ahol, amin muffos technikával túlméretes csövekbôl (31,7 - 31,7 - 35) építettünk vázat. Még neve sincs, Pietro a regiszterfüzetbe a Luigino Revoluzione nevet írta, ami biztosan nem marad meg, Dario elôbb utóbb családtagjáról, szeretôjérôl, vagy valami jazz-zenészrôl fogja elnevezni.

Tiziano Zullo standja a De Rosa mellett foglalt helyet. Vázai között gyönyörû muffosok mellett a modern, TIG hegeszett csövek is jelen voltak, valamennyi álomszép, egyedi festéssel. A vázak design-ja Masateru Yasuda munkáját dícséri. A japán "gengszter" hozzám hasonlóan tanulni jött egy olasz mesterhez és gondolatai szellemisége szépen kiegészíti Zullo mester munkáit. A "gengszter" jelzôért elnézést kérek, de régrôl ismerjük egymást a fickóval. Mindenféleképpen megemlítendô az "inqubo" projekt, ami egy TIG hegesztett konstrukció, Deda csövekbôl, egyedi villával. Létezik országúti és pálya verziója is. Összeszerelt kerékpár formájában is kiállításra került. Hála a felszerelt -de mindig fém- tuning alkatrészeknek tömege nem érte el a nyolc kilogrammot. Lám, acélvázra is építhetô olyan kerékpár, amin egy hágómászás után le is lehet ereszkedni, halálfélelem nélkül. A modern mellett látható volt pár nagyon szép muffos váz is, többek között a holland TVM csapat számára, a Tour de France-ra készült vázak replikája is. Számomra ezért tartozik Tiziano és Dario is az "átmeneti korszakba" mert ôk még bôven építettek a klasszikus érában is csúcsminôségû vázakat de az új technológiákban is jártasak már és keresik az új megoldások és a régi értékek ötvözésével a saját hangjukat.

A Nevi és a Passoni számomra mindig kicsit "gyökértelenek" lesznek. Vázaik elsôrangú technológiai és technikai tudásról árulkodnak. Nem vitatom, hogy úgy is mûködnek, ahogyan kell. Kiállásukban viszont hiányolom a kerékpár, mint az egyszerû zseni iránti alázatot és tiszteletet. Titánvázaik high-tech csodák, precíz, a sebész pontosságával és sterilségével elkészített darabok. A Nevi standjáról nem is készítettem fotót. A weblapjukon látható bringák mögé képezljünk egy fekete molinót, föléjük pedig egy sátrat. Egy dolgot jegyeznék még meg, ez pedig a titánvilláik. Kívül, a bejáratnál volt kiállítva egy Jones, hasonló megoldással. Míg ott érezhetô volt az átgondoltság, a figyelem, addig a Nevinél érezhetôen a könnyû gyárthatóságon volt a hangsúly. Nem beszélve a "nevi" felirattal átütött lemezrôl, ami számomra elborzasztó, például a régi Csepel BMX-ek hátsó fékhídját jutattaja eszembe, vagy az XB3 ötágú csillagos dinamólemezét. Szóval, nem oda való és nem értem.

Elnézést kérek, hogy ennyire bô lére eresztve írtam az olaszokról, de csak ôk képviselték a "bölcsôt" az öreg Európát a kiállításon. Se tradícionális francia, sem belga, sem holand, sem német gyártók nem képvisletették magukat. Az olaszokon kívül mindenki az "újhullám" tetején érkezett. Nem egy esetben figyelemre méltó produktumokkal.

Kezdeném egyik kedvencemmel az Amaroval. A kopasz spanyol, AImar Fraga Angoitia még standot sem hozott. Hozott viszont két pár kereket, amiben az általa készült karbonfelnik feszültek, illetve hozott öt kerékpárt. Az Amaro csak titánnal és karbonnal foglalkozik, így vázaik is ebbôl készültek. Egy 29-es monti és országúti mellett látható volt két másik "szörnyszülött gyönyörûség". Lehet, hogy saját perverzióm és izlésficamom miatt, de nekem nagyon tetszettek a ballonos gumival felszerelt, titán fixik. Két és fél kilós gumik egy pillekönnyû vázban. Annyira értelmetlen, mint a fixi maga, azaz egy örökhajtós kerékpár a városban. Rosszul használható, nem szép, és azonnal kellene. A sprintkormányos fixi kifejezetten a budapesti Thököly út sztárja lehetne. A titán rugalmas, a ballonos gumik pedig felfognak minden olyan impaktot, ami naponta milliós károkat okoz a piros hetesekben is. Mindenféleképpen olvasásra ajánlom a cég honlapját. Kiderül, hogy teljesen átfogó elképzelésük van a kerékpárról, úgyismint sporteszköz, avagy a Föld bolygó megmentôje. Spanyoltudás elôny.

Másik kedvencem egy boldog francia hippicsapat színes ruhákkal és kutyákkal, raszta fiatalemberrel és állandó mosollyal. Ôk a Julie Racing Design. Vázaik fô ismérve a lágy francia vonalvezetés, ami hasonlóan egy Citroen DS-hez nagyon figyelemfelkeltô. Másik technológiailag már kicsit megkérdôjelezhetô, de hasonlóan hatásos megoldás, hogy a nyeregvázcsövet az alsôcsôbe oltják, nem a középcsapágyházon alkotnak csomópontot, mint az esetek 99,9%-ban. Lehet vitatkozni, hogy ez jó-e, avagy sem, a lényeg, hogy a megoldás egyedi. Más kérdés, ugyanakkor, hogy vázaik több szezon óta mûködnek, törés, fáradás nélkül. Standjukra a kedves káosz szókapcsolatot erölködöm ide. Julie márkájú egyébiránt az én személyes kedvencem, azaz a Grafitember Grand Brix nyertese egy zöld fixi. Számomra egyedül az elsô kerék lóg ki a bringából, a több "instant get", igazi ékkô. Csúnyaságában is visszasugározza mindazt a mûgondot és szeretetet, amit alkotója "beletett" amikor forrasztotta. Minden városi fixis lány alá egy ilyet tennék és úgy üldögélnék a Gellért-hegy tetején távcsôvel és sörrel, szalonnás pogácsával.

 

Amennyire lélekemelô volt számomra a Julie, annyira elszomorított a Demon bikes. Ami a Fixie Inc.-nek sikerült, az nekik nem, nevezetesen a fixi divathullámot stílussal meglovagolni. A fleur de lys-re hajazó, ám annál miniatûrebb és (számomra: jellegtelenebb) muffos vázaik rossz geometriát és eszkábált jelleget öltöttek. Standjukon két fixi és egy monti volt látható. A két nap alatt, amikor a kiállítás területén mozogtam, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy egy hatos imbuszkulccsal felvértezve megszólítsam ôket, felajánlva, hogy beállítanám a Nitto kormányokat a fixikben, mert ránézek és fáj. Aztán elvetettem az ötletet, mert rájöttem, hogy akkor biztosan tennék fel bandázst is, és akkor nincs megállás, azt meg félreértené a munkaadóm. De hagytam és lefényképeztem. Abban reménykedem, hogy esetleg mára megoldódott ez is, ahogy szombatra a fehér gépükben is valaki beállította a kerekeket. A vázaikról nem mondanék semmit. Alapméretes csövekbôl, tisztességgel összeforrasztott vázak rossz geometriával. Az ilyenekbôl sajnos Dunát lehet rekeszteni. De hogy még egy kis keserûséget megengedjek magamnak: amíg lesz elég mûfutár, addig lesz elég mû-pályabringa is.

Apropó fixi. A jelenleg uralkodó trend az, hogy a városi kerékpárok piacán megkerülhetetlen tényezô az örökhajtós bringa. A fiatalság mindig kitalál valami lázadó dolgot, hogy kifejezze önállóságát és megfékezhetetlenségét. Ez utóbbi szó szerint értendô, hiszen a fixin klasszikus értelemben vett fék nincs (vagy nem mindig van). Szóval itt van a mára lassan kikopó futárnemzedék munkaeszköze az örökhajtós kerékpár és az ebbôl kiterebélyesedett szubkultúra a fixizés. Persze kôkemény üzlet már ez is, azaz aki manapság lázad már nem fixit vesz, vagy épít, de azért a hullám még mindig a csúcson van. Erre a hullámra persze sok gyártó fel akar kapaszkodni. Valaki ezt kimondott stílussal, szimpatikusan profi  módon teszi, mint a Fixie Inc. és van aki nem. (pl. a nagyok, a Schwinn, a Trek, vagy pl. a Mongoose).

A Fixie Inc. felfigyelt a városi fixizésbôl kialakult oldalágak létezésére is, mint a bike-poló, vagy a trükközés, azaz a BMX flatland, és street elemeket fixivel "beadó" fiatalok igényeire is. Standjuk békebeli nappalit idézve mutatott be pár vagány gépet, az oldalfalakon pedig mûvészi értékkel bíró fotók hatalmas reprói feszültek, illetve a váz és alkatrész kínálatot szó szerint szinesítve a solo cég mezei és sapkái voltak láthatóak. A standon mindig voltak, és látható volt, hogy mind a kiállítók, mind a közönség élvezte a fesztelen találkozót. Persze a Fixievel szemben volt a vásár büféje, is ez hozzá tartozik az okfejtéshez. Egy pár kiváló virsli egy zsömlével, mustárral, ketchuppal, továbbá 2 dl szénsavas bármivel 5,20 euróba fájt, büntetôen rossz német kévájuk 1.90. Súlyos, de ez mindig így van. Hiába kérem, a catering egy kôkemény szakma, itt mellébeszélésnek hely nincs.

Ahogy a Downhill és úgy általában a vastagkerekesek között sem, ahol a nagy gyártók teszt és innovációs kapacitása mellett nehéz a talponmaradás. Mivel én nem vagyok a nevezett hegyibringa ágazatok mûvelôje, ismerôje, így én nem írnék most errôl, de személyesen találkoztam a Bike Mag szakavatott gárdájával, akik profi fotófelszereléssel minden kis zegzugba bekukucskálva várhatóan remek beszámolót írnak majd errôl is. Én csak annyit írnék, hogy hajrá zumbi, nagyok vagytok, rakjátok meg! : )

Németországról lévén szó, teljesen természtes, hogy a kiállításon szép számmal képviseltette magát a német kerékpáripar "kisléptéke" is. Központi standjukkal megkerülhetetlen képviselôjük volt a Bendixen. Itt láthattuk például a tárcsafékes országúti kerékpárt, ami számomra éppannyira furcsa, amennyire kipróbálnám. Nemsokára Frisanchiba költözöm, ahová az út 6 kilométeren emelkedik 700 métert, illetve ugyanennyit lejt lefelé, és naponta meg kell majd tennem ezt az utat. Visszatérve a Bendixenre, ha nem lennék kezdô vázépítô, avagy inas, hanem mondjuk a statisztikai hivatal embere lennék, vagy orvos, netalán rendszergazda, minden bizonnyal az ô gyártányaik közül választanék. Letisztult design, egyszerû vonalak, modern, emelt középrésszel és slopinggal tervezett vázaik és kritizálhatatlan mesterségbeli tudás áll a vázaik mögött. Ha mérnök vénával megáldott kerekes lennék, aki a saját ötleteit építtetné meg valakivel szintén hozzájuk mennék.

Igazán német válasz a világ nagyvárosainak közlekedési problémáira a Dailybread. Mindennapi kenyerünk egy uniszex váz, két színben, amire bármit fel lehet építeni. A váz két színû szinterbevonatot kap, ami örökös, mint a szívbaj, igénytelen és minden ellen véd. Igaz, nem individualistákra gondoltak a tervezôk, ám a puristák és ésszerûek komolyan elgondolkodhatnak a koncepción.

A fenti elgondolás szöges ellentéte lehetne a Retrovelo, mely szintén német cég. Fagylaltos triciklire hajazó mobil DJ-pultjuk körül helyezték el bicajaikat. Közös nevezô a békebeli geometria, az egyszerû felépítés és a vastag gumik. Ha az cruiserektôl fáj a hatád (és nem vagy citromsárga sortos kebelkirálynô) de bejön az egyedi feeling, akkor neked készülnek a RV bicajai.

Amennyire valós igények kielégítésére készülnek a fenti kerékpárok, amennyire logikus válasznak tünnek, épp annyira érthetetlen fej-ingatást idézett elô nálam néhány stand. Nem tudok szó nélkül elmenni a BME standja mellett. Nem, nem a mûegyetemisták ôk, hanem a szlovák Brano Meres. Vázai két fô vonalat mutatnak. Az egyik a régi, fémépítô játék, amibôl darut lehetett építeni, a másik pedig a bambusz. Elôbbi, a számomra érthetetlen, de kétségkívül látványos dolog, az utóbbi pedig szerintem lerágott csont. A Calfee jópár éve ellôtte ezt a poént, és ahogy viccet sincs értelme másodjára (rosszabbul) elmondani, úgy a bambuszon is átlépnék, legalábbis én, személy szerint. Bár valószínûleg nincs igazam, mert ahogy pár éve a karbont próbálták festéssel imitálni, most egy bambusz-festésû vázat is láttam. Gondoltam, hogy nem fogjátok elhínni, így íme a fotó:

A vázépítôkrôl szólva még két céget szeretnék megemlíteni. Elôször is Darren Crisp, a Crisp Titanium lelke lenne az elsô. Darren egy kedves kéregetô, fizika szakos langalétának tûnik. Olyan arc, hogy azonnal meg akarod hívni egy hamburgerre, és közben vitaminkészítményekre akarod felhívni a figyelmét. Darren amerikai származású, de egy gazdag toszkán bortermelô famíliába nôsült, így kedvtelésének szentelheti nem kevés idejét, így született a Crisp Titanium. Munkái letisztultak, és nagyon szépek. Egyszerûségükben letisztultak, rafináltan pofon-egyszerûek. Mint a chianti, a toszkán dombokról. Darren vázaiban benne van mindaz, amit a Passoninál hiányolok. Szerintem értitek, mire gondolok. A szlogenje ez: Ismerd meg a vázad építôjét! Állítólag minden kuncsaftját várja a dácsájába, ahol eteti-itatja, sôt, még bringázni is elmegy vele, közben beszélget, hogy milyen is legyen a váz, amit majd megrendel...hát, furcsák ezek a toszkán - amerikaiak, na.

Muszáj írnom a Vogelrôl is. Bevallom ôszintén a spártai német felfogás az ipartermékeikben sohasem nyûgözött le. Az ember azért vesz Volkswagent, mert nem akar állandóan szerelni, és sokszor idôre megy, utál elkésni. Alfát meg azért, mert amíg haza nem viszi, addig álmatlan éjszakákat okoz a hiánya, elviselhetetlen kínokat a birtoklási vágy. És nem vagy védve sehol az olasz designtól. Még egy porszívó, vagy kávédaráló is kiválthat hasonló reakciókat. De hogy jönnek az olaszok a Vogelhez? Sehogy. Illetve nálam ott, ahogy a kínosan precíz, makulátlan és tökéletes vázaikon megjeleni egy olyan esztétikai kinyilatkoztatás, ami eltéveszthetetlenül északi és nagyon európai, mégis -és szerintem ez a nagy szó- nagyon egzotikus. Amellett, hogy a fickó zseniális vázépítô, kiváló termékekkel, a körítés, a végeredmény nyálcsorgatóan szexi, hûvösen borzongat, mint Anita Ekberg valaha.

Még egy szubjektív dolog a részemrôl, mégpedig az, hogy megnyugtató volt látni, hogy látszólag a karbon nem söpört el minden élô organizmust a kerékpáripar ezen szegmensébôl. Pedig jópáran foglalkozhatnának az illesztékes karbon technológiával, mint anno az Alan, vagy manapság a Colnago. Mégis, alig-alig találkoztam a szénszállal és bevallom ôszintén szerintem ez így van rendjén. Persze két példával mégis találkoztam, illetve hárommal, ha egészen pontos szeretnék lenni.

Elsôként a Nordischer Rahmenbauról írnék. Számomra ez az a kis cég, ami hihetetlen energiákat fektet abba, hogy termékei úgy nézzenek ki, ahogy a mammutcégek egyenvázai, illetve a már befutott tuningmûhelyek cuccai. Gondolom, van benne rendesen innováció, tervezés, rutin és gyakorlat, mégsem vágyom egy Nordischer Rahmenbau vázra én.

A fenti kontrasztjaként álljon itt a Rafael fixije, ami szinte kiírja a szemhéjamra azt a szöveget, hogy: nem kell karbonváz, mi? na és ez? na ugye!!!
Mintha egy szemtelen ipari formatervezô kéjes csuklógyakorlata lenne, a szó mocskosan léha értelmében. Ívek, görbék, sarkok és technológia. Meseszép. azonnal kell. Mellékesen a papucs is karbon, és úgy általában kedvesen, puritánul minimalista a váz, építôi szempontok szerint is. Részemrôl hangos bravó!

A kiállítási felhozatalt természetesen egyéb vállalkozások is szinesítették. A Brooks lassan végére ér a bôrbôl, kerékpárosok számára készíthetô dolgok listájának. Apropó lista, már van Brooks jegyzetfüzet is. Gondolom drága, gondolom a legfinomabb minôség. Aztán. PMP tuning felszerelések, ultarvérszuperkönnyû gyors-zárak, stucnik, mifenék, Marchisio kerekek és agyak, ezek sajátossága, hogy mind Campagnolo, mind Shimano rendszerekkel kompatibilisek. Apropó Campagnolo és Shimano. Egyikük sem jött el a kiállításra, pedig. Szerintem illendô lett volna. Meg lehetett volna mutatni azokat a dolgokat, amik mellett például Friedrichshafenben minduntalan elsikkadunk. Például én még életemben nem láttam Dura-Ace pályaszettet egyben. Amúgy a SRAM itt volt. be is mutatták izlésesen az immár hozzájuk tartozó Truvativ pályaszettet. Persze sok minden más mellett. Itt volt a Nokon, ami -hát valljuk be- az egyik legnagyobb üzleti ötlet az unikum-sör bérlet óta. Szerintem ember annyit nem keresett kis lyukas aluminiumhengerekkel, mint ôk. Feltalálták a melegvizet, nagyanyó gyöngysorát átfogalmazták biciklire és most már elég a riviérán elgondolkodni az egészen, hogy mennyire bejött.

Így a végén még muszáj említést tenni a Cycloholic nevû formációról, akik kerékpárszörnyetegeket alkotnak illetve mobil szobraikkal szórakoztatták a kiállítás résztvevôit. Nekem nagyon szimpatikus társaság voltak, a rendezôknek pedik külön pirospont azért mert meghívták ôket. A rendezvényszervezôk nemlétezô tankönyvébe illeszteném ôket, a "rendezvények szinesítése" fejezethez, rögtön, egyes ábrának.

És akkor legyen itt a legvége a dolgoknak, így omegaként az alfa, azaz a nyersanyaggyártók, magyarul a csövesek. A felhozatalt két európai és egy japán gyártó képviselte, azaz a Columbus, a Reynolds és a Tange. Aki távolmaradt, az a Dedacciai, és a True Temper. Mindhármuk standja nagyon szemléletesen prezentálta részvételüket az európai piacon. A Columbus két egyetemi elôadói asztalon két álvánnyal és összesen 30 db csôvel érkezett. Feltételezve, hogy az asztalok innen származtak, az egész cumót elhozhatta volna Mauro akár vonaton is. Btw, Milanoból két átszállással megközelíthetô Stuttgart, onnan pedig kiváló autóbuszközlekedés, vagy szintén vonat áll rendelkezésre. Volt náluk Spirit for lugs (ez az a csô, amit már Brain, Gara és ki tudja még hány néven árulnak immár húsz éve. Na jó, állítólag mostmár van benne Niobium is. Oké. Volt náluk XCR, ez is rendben van, rozsdamentes, oké, illetve volt náluk egy szett MAX is. Mauro elmondása szerint elkezdték újra gyártani, mert látszólag van igény erre az ovális keresztmetszetû csodára. Igaz, muffok nincsenek hozzá, és nem is lesznek. Ámbátor a Columbus KERESI a megoldást, azaz olyan távolkeleti céget, ahol a muffokat jó minôségben el tudnák készíteni. Mindez magyarra lefordítva:
Vagy meg tudják gyôzni a Long Shen-t, vagy megy a MAX a levesbe, vagy nem megy, de akkor majd mindenki hegeszti TIG-gel.

Érdekes volt, hogy a Columbus német képviselete az anyacéggel szemben foglalt helyet. Ôk már Columbus feliratos asztalterítôt is rittyentettek és ötven csövet hoztak, illetve jópár tajvani illesztéket. Persze ezeket Mauró már nem bírta volna el hátizsákban, a vonaton (sic!)

A Reynoldsnál láthatóan már jobban tudják, hogy itt nem a légydöglesztésrôl van szó. Jött Terry Bill (hello, my name is terry bill terrybill, érted!? Mr. Borzesztó....hehehehehe). Szóval jön Terry Bill, ôs-szélszes, olyan angolt beszélve, hogy leesik a nadrágod. Elôveszi a vonalas füzetét, ahová felírja a neved és az e-mail címed, és hétfôn, azaz holnap már küldi is a katalógust elektronikus formában. Jakérem! A katalógus nyomdában pénzbe kerül, cipelni kell, nem környezet barát, így ez sokkal személyesebb és az adatbázis építés is le van tudva. Egyszóval: zseniális. Az olaszok persze b'sztak címlistát gyûjteni. Hülye vagy? Melózni?
Terry elôtt persze meg lehetett tapogatni a csöveket. A Reynolds legalább kipolírozta ôket, nem tapadt kocsos olajfilm az ember kezére, mint a galambosoknál. Bevallom, én is érdeklôdtem csövek iránt, még az sem lehetetlen, hogy kipróbálok pár szettet. Ha jó áron van, nem igaz?

És utolsó sorban a TANGE. Hát, jobban elbújniuk már nem is sikerülhetett volna. Egy csôtartó álvány, három pakli katalógus, egy laptop. Az egész annyira szomorú volt, hogy nagyon. Ha nem tudnám, hogy éppen Európa és az európai vázépítôk tömeges megtérítésére törnek éppen az ellenkezôjét feltételezném, a lassú eltûnést. De mint a sógunból tudjuk, egy európai sohasem értheti meg teljesen a japán lelket.

Kedves közönség, számomra ez volt az EHBE. Bevallom ôszintén, én megnyugodtam, mert azt látom, hogy egy tisztességgel kitalált és elkészített terméket állít elô és létezését jól kommunikálja, akkor piacot is talál rá. Megnyugtató volt látni, hogy YASEC elfér a Seven cycles és Crisp között a Pegorettivel szemben. Úgy tudnám összefoglalni, hogy valahogy az EHBE résztvevôi nem egymás ellen dolgoznak, hanem egymás mellett. Minden más valamiben a másiktól és ez elég ahhoz, hogy ne legyen ellenségeskedés. YASEC a 93mm-es tengelyben hisz, Crisp a titánban, Pegoretti a jó vörösborban. Így szép ez a világ.

Remélem ez a gép csak fekete humor volt. Ide jutunk, ha a súlymánia eluralkodik a karbonlelken. Befôttesgumi húzza vissza a fékpofát a felnirôl, és semmi sem állítható, a bowdenekbôl minden második szál kihúzva, stb., stb. Ijesztô.Nem derült ki, hogy kinek a "standja" mellett állt.

Tibi! A pedállokat nem teszed be, he? Mit? Ja...Hátha a sort se teszed fel, akkor hagyjad a picsába, jóvan, bocsi!

Mit? Ja, ja a bandázst azt majd felrakom én, faszán...ne aggódjál.

Köszönöm a figyelmet!

Bizonyára már mindenki volt olyan helyzetben, hogy két vagy több rossz közül kellett választania. Nem egyszerű dolog. Esetemben háromesélyes volt a kérdés: keményhéjú ciklámen, ugyanilyen felépítésű lila, avagy egy kék-neonsárga hálóval fedett fehér. Utóbbi eleve kiesett, miután már kezdőként is tudtam, hogy az ilyesmi nem csúszik az aszfalton, ellenben letapad, az embernek meg közben kitörik a nyaka. Tehát maradt az előbbi két nőies kolorit – én pedig a lilára szavaztam…

Az talán már kiderült, hogy azt a jelenetet szerettem volna felidézni, amikor első kerékpáros sisakomat vásároltam. A kilencvenes évek legelején járunk, a kerékpáros divat – illetve úgy általában véve a divat – legsötétebb korszakában, amikor a népszerű neonszínek olykor a legváratlanabb helyeken is megjelentek, hogy aztán tíz év múlva felismerhetetlenné fakulva késztessék hányásra a jó érzésű embereket.

Nagyon keveset tudtam akkor a kerékpársportról, valamiért mégis úgy gondoltam, hogy a sisak az egy nagyon fontos kelléke a kerékpározásnak. Így utólag fogalmam sincs, hogy mindezt miért gondoltam így, miután senki nem mondott nekem ilyesmit, illetve sehol sem olvashattam ezt ilyen formában. Ösztönös féltéssel gyárilag gazdagon felszerelt Édesanyám is furcsán nézett rám, amikor az akkor komoly pénznek számító 3750 forint elköltését próbáltam indokolni. Valami olyasmivel érveltem, hogy ennyit talán megér az életem… Bejött a duma, így nemsokára egy hét (!!!) darab szellőzőnyílással rendelkező lila sisak boldog birtokosa lehettem.

Így utólag rémes egy darab volt. Gyakorlatilag nem szellőzött, így szinte felforrt benne az ember agyvize. Ezt még inkább elősegítette, hogy annak idején még hajam is volt. Ennek ellenére biztonságérzetet adott, így amikor egyszer kölcsönadtam a barátnőmnek egy triatlonverseny erejéig, én meg elmentem egy osztrák szerpentinesre, hát nem éreztem túl jól magamat.



Aztán megérkeztek Magyarországra a műholdas adások, ezzel együtt az Eurosport és a Tour de France. Élőben izgultam végig Indurain utolsó három győzelmét, csupán azt nem értettem, hogy ő, illetve a hozzá hasonló profik miért ragaszkodnak azokhoz a vicces péksapkákhoz, illetve hátsó zsebbe gyűrhető alibi bukókhoz, amelyek csak arra jók, hogy az ember szétfröccsent agyvelejét könnyebben össze lehessen takarítani az útról. Az 1995-ös Tour-on Portet d’Aspet lejtőjén Barcelona olimpiai bajnoka a 25 esztendős Fabio Casartelli majdnem így járt. Az egyik kanyarban betonkorlátnak ütközött, és olyan súlyos fejsérülést szenvedett hogy a kórházba szállítás közben meghalt. Ha lett volna rajta sisak, valószínűleg túlélte volna a balesetet.

Ennek ellenére a péksapkás hurkafejvédős profik látványa nem múlt el nyomtalanul. Rájöttem, hogy sisak nélkül bringázni sokkal kényelmesebb. Először csak az esti városban körözésekhez cseréltem le a lila förmedvényt egy ilyen vászonfejfedőre, majd egyre inkább elmaradt edzésen is. Ebben közrejátszott, az is, hogy a csapattársaim is leszoktak róla – ők is nézték a Tourt…

A technika persze időközben jócskán elszaladt a hét szellőzőnyílásos kupak felett. Egyre inkább húsz felett leledzett a likak száma, illetve olyan modellek jöttek be, amelyek úgy ültek az ember fején, mintha ott sem lettek volna. Ez az időszak azonban egybeesett egy olyan életszakaszommal, amikor edzeni alig, versenyezni pedig még kevésbé volt időm.
Aztán eljött a kétezres évek közepe, amikor végre találtam egy olyan fővárosi társaságot, akikkel lehetett komolyan bringázni, meg időközben időm is lett rá. Erre az időszakra azonban olyan sikeresen leszoktam a sisakról, hogy a péksapka állandósult a ruhatáramban. Általában kora reggel indultunk, négyen-öten mentünk a tízes főúton, és valamiért mindig a legkeskenyebb és legforgalmasabb szakaszokon kellett a lánctalpazást gyakorolni. Ez a gyakorlat eleve két sorban haladást feltételez, ahol a belső oldal halad, a padka felé eső folyosón pedig csorognak előre, vagy hátra az emberek. Reggeli csúcsforgalomban gyakoriak a halálközeli élmények, ezért komolyan elgondolkoztam rajta, hogy meg kéne venni életem második sisakját… Így is lett, beszereztem. Nemsokára egy árokba fejelés jóvoltából gyakorlatban is tapasztalhattam az előnyét.



…a csávó akkor jött először velünk. Nem biciklizett szépen. Ha először látok valakit, mindig jól megfigyelem a mozgását, a bringán elfoglalt pozícióját, hasonlókat. Ő elsőre is bizonytalannak tűnt, pedig nem most kezdett el bringázni. Megnyomtuk jól a hegyet, ott látszott igazán, hogy ahogy fárad, úgy lesz egyre bizonytalanabb a nyeregben. Felértünk a tetőre, kezdődött a lejtmenet – nem túl meredek ez a lejtő, viszont nem is túl technikás, éppen ezért a 70-et simán lehet nyomni rajta. El is értük a hetvenet, majd túl is léptük azt. Szokásom szerint a legvégén haladtam – óvatos duhaj vagyok –, a többiek hárman a bal oldalon. Az új arc halad utolsóként köztük, amikor elkap egy gödröt. Alattomos valami ez, nem kátyú, csak egy horpadás az aszfalton, amiben ha nem ül a víz, akkor észrevehetetlen. No ez a dolog kitépi a kezéből a kormányt, én meg páholyból nézem hátulról az eseményeket. Hihetetlen, hogy ilyenkor hogy belassul az idő – mint egy Guy Ritchie filmben. A srác megpördül a levegőben és az út menti rézsű felé sodródik. A bringa pályára áll és felém repül. Látom, hogy az aszfalton pattanni fog egyet. Vajon jobbra vagy balra? Ha balra, akkor szerencsém van, ha jobbra, akkor agyonüt… Az én szerencsémre balra pattan, viszont a kárvallott közben fejjel leszedett egy fatörzset és miután megállapodott a rézsű alján, a bringa pont a hátára esik… Csend, nyöszörgés lentről. Lerohanunk, már amennyire az idétlen cipőinkben rohanni lehet. Kiderül, hogy szerencsére nagyobb baj nincsen. A helyzetet nálam talpraesettebbül kezelő sporttárs leveszi a széttört sisakot majd földhöz vágja és kőbe vésendő így szól: „A SISAK AZ ÉLETEDET MENTETTE MEG BAZDMEG!” Ezt sose feledjétek, amikor edzeni indultok. A péksapka maradjon inkább a társasági események kelléke, s versenysportban ellenben legfeljebb a sisak alatt a helye.

Ennyivel készültem mára a magyar kerékpársport mindennapi valóságából. Remélhetőleg nemsokára újabb olasz élményekkel jelentkezik Grafitember. A felállás ezentúl is ez lesz.

Vannak ezek a nyugati, (meg mostmár magyar), csillogós kerékpármagazinok, Ahol mindig van egy arc, aki rendszeresen eltűnik nyáron, és kerékpáros túristának álcázva, felteker híres szerpentineken, lefényképezteti magát, aztán hirtelen előránt valamit, vagy valakit a történelemből, azt beteszi jobbra egy keretesbe, azt kész, kalap kabát, a nyaralás is megvót, meg biciklizett is.
Namost, hogy jönnék én ahhoz, illetve ki vagyok én, hogy csak úgy átírjam ezt a szép, kerékpáros szakíró szokást?

 

Ötvenhatról nekünk teljesen más jut eszünkbe, mint a Giro d'Italia. Pedig jelentős év volt, sőt, júniusban forradalmunk is még a jövő szügyében szunnyadt. 1956 tehát, és az olasz körverseny. Teljesen nyitott minden, hiszen Bartali nem indul, Coppinak mindennyavajája egyszerre zuhan cingár vállaira, Fiorenzo Magni meg már 36 éves veterán, és még élesen emlékszik az előző évi megalázó vereségre a San Pellegrinon, bizonyos Nocentini által, akit ráadásul ott Coppi is segített. Az újságkivágós hardcore Giro-fanok szerint Magni ott tört el, onnan már sohasem tudott visszakapaszkodni.
Szóval bárki nyerhet, olyannyira, hogy a Merano - Monte Bondone szakaszig egy piemonti sprinter mellkasán feszül a rózsaszín trikó. Úgy hívják Pasqualino Fornara. Luccában megnyert egy maratoni hosszúságú időfutamot, majd ült előnyén, és már mindenki azt hitte, hazaér.

És akkor jött ez a kedves, pihentető szakasz, négy első kategóriás heggyel, hegyi befutóval. Fornara különösebben nem izgatta magát, előnye tetemes, a hegyekben is jól megy, miért izgulna? Akkor már három Tour of Switzerlandot nyert, így tapasztalata is volt kerékpáros szakszversenyzés tekintetében.
Aznap a mezőnynek először a Costalungai szorost, majd a Rollét, és a Brocont kellett legyőznie, majd azzal a lendülettel feltekerni a monte Bondone-ra, Trento "házi hegyére". Június nyolcadika van, a rajtnál már szemerkél az eső, és teljesen természetes, hogy ez később havazásba megy át. A hőmérséklet vészesen csökken, a versenyzők, de még a motoros kísérők is teljesen át vannak ázva, és a vizes ruha kezd rájuk fagyni. A pelotonban szájrakél egy pletyka, miszerint egy versenyző meg is halt már a hidegtől. Sutyorgás és pánik. Mindenki azt várja Torriani úrtól, hogy szakítsa félbe az etapot. Nem teszi. Még nincsen tévéközvetítés, hogy a nézők felháborodnának, a Corrierébe meg majd a lapos szakaszokról tesznek be képet....

Charly Gaul, a luxemburgi srác szökni próbál a Broconon. Engedik, hiszen messze hátul van a mezőnyben, az elejének nincs mitől tartania. Egyedül Nino Defilippis tart vele, ő kicsit jobban áll az összetettben. A Brocon után, és még az Adige völgye előtt virtuálisan már Defilippisé a maglia rosa.

A Bondonén közben 15 centis a hó és erős pofaszél kezd fújni. A végtelenségig kimerült Fornara könnyek között feladja a versenyt. Még aznap operálják is, elfagyások miatt. Június nyolcadika van. Gaul csak megy, kerekén Defilippisszel. Majd Nico is feladja.

Gaul egyedül ér fel a Bondonéra.
A célban két csendőr szedi le a bicikliről, a szemeit sem tudja nyitvatartani, a száján fagyott nyál, a nyakában baboskendő....
Előnye 7 perc 44 Fantinivel szemben, és 12 perc 15-re jön csak be Magni.
Mindenki más több, mint negyedórára jön.
Ezt az előnyt Gaul már meg is tartja a milánói befiutóig, amikor megkapja a csokrot a Vigorelliben, még 3'27"-re van Magni és 6'53"-re Coletto.

Mondhatjuk tehát, hogy az 1956-os Girot Gaul a Bondonen nyerte meg.

Ma, 52 évvel és 13 nappal Charly hőstette után, kihasználva a szép kerek évfordulót, a 30 fok körüli hőmérsékletet és a szombat adta lehetőséget gondoltam én is felmegyek a Bondonera.
Először is fel kellett jutnom a Vigolana fennsíkra, hogy a másik oldalon leereszkedhessek az Adige völgyébe, átkeljek a folyón és megérkezhessek Trento belvárosátol 2 kilométerre lévő elágazáshoz, ahol ez a tábla emlékezik meg a jeles napról, ugyanakkor jelzi a mászás kezdőpontját is.

Hát, nosza. A salite.ch adatai alapján nem annyira durva a dolog, például csak az eleje 13%-os, onnan szépen beenyhül egy ilyen 6-7 fokos emelkedésbe, ráadásul szép hosszan, jó minőségű úton, minden együtt van egy jó tempóhoz és meditatív, fizikai széteséshez.

Aztán sok lesz. Hála istennek nem kezded el számolni a kanyarokat, mert úgyis hülyeség. Megjegyzed lent a táblán a feliratot, hogy 17 kilométer az egész és nézed a POLAR-t. Aztán azon nagyon lassan változnak a számok, úgyhogy áttérsz a kilométerkövek százas jeleire, mert azokat viszonylag "gyorsan" hagyod el.
Az első órában reális abban hinni, hogy meglesz ez úgy, hogy nem esik 10 km/ó alá a sebesség. Aztán, ahogy eltelik az egy óra, és még csak éppen, hogy látod a 11-es kilométerkövet, az jut eszedbe, hogy egyáltalán feltekerni is szép teljesítmény erre a hegyre, nemhogy. Ráadásul kollégák sem nagyon vannak. Biztos mindenki a Ventoux-n van. Vagy otthon punnyad. Vagy a strandon. Normális emberek. Ahogy ezen gondolkodom, és három méterenként elhelyeztem egy izzadtságcseppet az úton, egyszercsak megelőz egy fehér furgon, piros zászlóval és táblával: "Inizio gara ciclistica". Nocsak. Kerékpárverseny? Pont ma? Pont itt?
Rendben, leálltam egy kanyarba fényképezni. Íme:

Ez egy ífjúsági verseny volt, ahogy tippelek, 6-7 csapattal, csapatvezetői kocsikkal, és felfestésekkel, ahogy kell. A versenyt a Veloce Club Trento szervezte. Ez egy ilyen helyi, ifi verseny volt. Látszik is a képeken. 39/20-szal pörgettek felfelé a gyermekek, kinyitott mezük lobogott a hátuk mögött. az utolsó kilométeren eldobálták a kulacsaikat (lefelé összeszedtem, elloptam) majd befutottak a célba. No, mert igen. Nem mentek fel teljesen a Bondonera, már 973 méteren megvolt a kézlengetés, Candriaiban.

Jól van gyerekek, így tovább, én megyek is. Következnek lassan a síbüfék, én pedig azon gondolkodom, hogy az utolsó négy kilométer rosszul lett kikövezve. Sebességem 8 kilométer óránként, Remek, még hat előtt fel fogok érni. Mert fel fogok érni.

Aztán elhagyom Norgét is, és az utolsó három kanyar (még nem tudod, hogy az az utolsó három) az összes többinél kegyetlenebb, meredekebb, rosszabb, gyilkosabb, elrettentőbb. Aztán. Aztán ez a tábla itt, hogy tessék. Semmi bronzszobor, legalább egy kis barna tábla lenne, ami előtt lefényképezhetném magam, semmi. Ez a laminált poszter és slussz...

De megcsináltam.
Charly Gaul, nagy ember voltál. Béke poraidra.

A Magyar Kerékpáros Szövetség negyvenes években kiadott versenyszabályai mai szemmel nézve is hihetetlenül időszerűek, sőt bizonyos tekintetben sokkal jobbak, mint a jelenleg érvényben lévők. A szabálygyűjtemény a versenyzők státuszának tisztázásával indít. A második paragrafus így fogalmaz: „Amatőr az a kerékpáros, aki a kerékpársportot és a versenyzést kizárólag saját szórakozása, vagy testedzése céljából gyakorolja, abból semminemű anyagi hasznot nem húz.” Pont. Lehet-e ennél pontosabban definiálni az amatőr versenyző fogalmát? Szerintem nem. Ennek ellenére Magyarországon a rendszerváltás óta állandó zavar észlelhető ezen a téren.

Ebből adódhatnak olyan szituációk, amikor az országúti Europe-Tour sorozatban szereplő csapat versenyzője, meg azok, akik tanulás és munka mellett szaggatják az aszfaltot, egymás mellett sorakoznak fel egy hazai nyílt amatőr mezőnyverseny rajtjánál. Nem hinném, hogy emiatt a „profi” versenyzőt utálni kéne, viszont a téma roppantmód kényes, és sokakban kelt fura érzéseket. Ezt a témakört járnám kicsit körbe, a probléma gyökerét keresve.

Az MKSZ fejléces papírja a két világháború között

A rendszerváltás előtti negyven évben profi státusz hivatalosan sem Magyarországon, sem pedig a „béketábor” egyéb országaiban nem létezett. Hangsúlyoznám, hogy hivatalosan… Mai értelemben véve viszont a korabeli élsportolók abszolút profinak számítottak. A szocializmus eszmerendszerének zászlaja alatt menetelő országok számára kulcskérdés volt, hogy a „romlott kapitalistákat” minden fronton a földbe döngöljék. Na a sport pontosan egy ilyen front volt, ráadásul olyan, amely nagyon komolyan reflektorfényben volt már akkor is, éppen ezért nem bízták a véletlenre. A hazai élsportolók hivatalosan mind amatőrök voltak, hiszen egytől-egyik állandó munkahelyük volt. Azt viszont külföldön kevesen tudták, hogy ezek mind felülről kijelölt munkakörök voltak (bár abban a korban általános volt, hogy államilag határozták meg, hogy ki hol dolgozhat), többnyire 4 órás munkarenddel. Ennek tetejébe jött, hogy nem is kellett bejárni a hét minden napján, illetve a legjobbak megengedhették maguknak azt a luxust is, hogy csak a fizetésükért mentek be. A még jobbaknak még azt is a postás hozta… Profi sport volt tehát ez a javából, csak az „anyagi haszon” nem közvetlenül a sporttevékenységért járt, hanem egy álmunkahelyen keresztül burkoltan érkezett. Ami a nagy különbség volt a sokat ostorozott kapitalista profi sporttal szemben, az az „anyagi haszon” mértéke. Nos ez sokkal inkább kelet-európai színvonalat idézte... Ennek köszönhető, hogy a forradalom idején a hazai focisták közül sokan (legismertebb közülük Puskás Öcsi) nem sokat haboztak, amikor a biztos hazai félprofi körülmények és a valódi jól megfizetett profizmus között kellett választaniuk. Erkölcsileg emiatt persze ők sem hibáztathatók, hiszen saját koruk világklasszis sportolói voltak, akik hazai anyagi megbecsülése mélyen tudásuk alatt volt.

 

Orczán László (aki valódi amatőr volt, hiszen teljes munkaidőben gépésztechnikusként dolgozott) kollégái által feldíszített esztergája mellett, miután 1933-ban csapatban győzelmet aratott a Magyar kerékpáros Körversenyen

No ennek a világnak szakadt vége idehaza a rendszerváltás után. Az állam szép lassan kivonult a sportból, e téren azonban a legnagyobb veszteséget talán nem is a sportállások eltűnése jelentette, sokkal inkább a tömegsportból való kivonulás. Mostanra eljutottunk oda, hogy már nemcsak legjobb sportolóink megélhetése függ döntően a tőkeerős magáncégektől, hanem a tömegsportrendezvények léte és a társadalom különböző rétegeinek sportban való általános részvétele is.

A hazai kerékpársportban a kilencvenes évek elején egy szempont alapján oszlott kétfelé a mezőny: voltak az „igazoltak” és a „nem igazoltak”. Ez valójában nem mindig jelentett minőségbeli különbséget (ahogyan ma sem), inkább arról volt szó, hogy az illető akart-e versenyezni, avagy sem. Aki akart, az csak licenccel tehette meg, és erre csak az MKSZ által szervezett versenyek keretein belül volt lehetősége.

Időközben 1992-94 környékén elkezdett szerveződni a klasszikus régi klubok és az MKSZ mellett alulról jövő szerveződés keretében a valódi hazai „amatőr” kerékpársport. Mindez talán azok igénye lehetett, akik nem szerettek könyökölni, árokban kikötni, illetve olyanokkal szerettek volna megmérkőzni, akik hozzájuk hasonlóképpen a saját eredményükért küzdenek. Az MKSZ akkor már erős mélyrepülésben volt, afelé a szakmai és erkölcsi mélypont felé tartott, amit végül a kétezres évek közepén sikerült elérni. Olyan dolgokra voltak képtelenek, amelyeket elődeik magas színvonalon műveltek: a versenyszervezésről, lebonyolításról és időmérésről lenne szó. Egy stabil, jól szervezett erős Szövetség kapásból felismerte volna az alulról jövő jogos igényt, és visszaállította volna a háború előtti háromlépcsős versenyzői minősítési rendszert. Ennek lényege az volt, hogy versenyezni csak és kizárólag klubtagként és licenccel lehet, hiszen csak ez garantálja, hogy minden résztvevő ismeri a versenyzés írott és íratlan szabályait, biztosítva van és képes vigyázni magára, valamint versenyzőtársaira. Az osztályba sorolás emellett garantálta, hogy csak azonos képességű (kerékpár-kezelési tudásra és erőnlétre gondolok) versenyzők mehetnek együtt, az egy osztállyal feljebb lépést pedig győzelmekkel és helyezésekkel lehetett elérni.

A korabeli Szövetség ezzel szemben magasról tett az egészre, hagyta, hogy mintegy vadhajtásként egy mára hatalmas tömegeket megmozgató amatőr kerékpársport fejlődjön ki Magyarországon. Később az MKSZ (még később MKSZSZ) már arra is képtelennek bizonyult, hogy kellő számú és színvonalú versenyt szervezzen tagszervezetei igazolt versenyzőinek, így ismét egy valós igényt teremtettek: az igazolt versenyzők idehaza versenyezni szerettek volna. Kapva kapott az alkalmon az amatőr versenyek szervezőinek aránylag egységes csapata, és versenyeik többségét nyílttá tették a licenccel rendelkező igazoltak számára is. Így alakult ki hát az a helyzet, hogy jelenleg Magyarországon a versenyek 70%-a esetében egy mezőnyben várja a rajtot a nyíregyházi gépkezelőként dolgozó Szabó Józsi, és a külföldön profiskodó hazai születésű bringás – nevezzük Tóth Pistának. Bár egyikük sem tehet erről a szituációról, véleményem mégis az, hogy Szabó Józsi jelenléte számomra sokkal indokoltabb ott, abban a mezőnyben, mint az általam amúgy nagyra becsült Pistáé.

Egyszer találóan úgy fogalmaztam meg a helyzetet, hogy a Pistához hasonlók tönkreteszik az „amatőrök játékát”. Mondhatom ezt azért, mert én már akkor is játszottam, amikor még tényleg az amatőröké volt a homokozó. Baromi jó versenyek voltak, ahol azonos képességű emberek egyenlő esélyekkel, csak a saját érdekeiket nézve a heti meló után hétvégén hatalmasakat csatáztak. Aztán megjöttek a profik meg a félprofik, és beleléptek az ovisok homokvárának kellős közepébe… A legdurvább csapatmunka, félpercenkénti álszökések, percenkénti tempóváltás, ordibálás – ha valamit Szabó Józsi netán nem úgy csinálna, ahogyan nekik tetszik. A végeredmény: az Europe-Tour versenyző által megszerzett kétesen csillogó győzelmi érem, miközben a nyíregyházi gépkezelő tíz kilométer után elhányja magát a tempótól, 15 km-nél leszakad, végül pedig 32-es átlaggal ér célba. Igaz, hogy mielőtt Pistáék megjelentek volna, ugyanezen a versenyen 37-es átlagot hajtott a főmezőnnyel, közben jól érezte magát, és az utolsó hegyen még sprintelni is volt kedve. Józsi csalódottan vonatozik hát haza, a sufniba vágja a bringáját, és vasárnaponként ezentúl a kocsmában ül… Kinek jó ez? A Józsiknak nem, az biztos…

És a Pistáknak? Hát bizony olykor a Pistákra is nehéz idők járnak… Europe-Tour Pista időnként azon kapja magát, hogy nem sikerült az összes Józsit leráznia, és nem hogy a győzelemre, de még az első húszba kerülésre sincs esélye. Na ilyenkor Pista jobbnak látja, ha valamilyen indokkal inkább feladja a versenyt. Még hogy Józsik szerepeljenek előtte az eredménylistán? Na olyan aztán nincs...



Ezt az írást nem a Pistákkal szembeni ellenszenv szülte, nem is feltétlenül az olykor nehéz körülmények között nagyon színvonalas versenyeket tető alá hozó szervezőket szeretném bántani. A Pistákat és a szervezőket tisztelem-becsülöm, mindössze arra szeretnék rávilágítani, hogy a jelenlegi magyar rendszer nagyon rossz. Rossz Pistának, mert egy tapasztalatlan Józsi egy rossz manőverrel az egész szezonra kiiktathatja, emellett pedig a hasonló versenyeken szerzett győzelem értéke kicsit szánalmasba hajlik, hiszen egy Pistának Józsikat legyőzni nem nagy érdem. Rossz Józsinak, mert csak el fog menni a kedve a versenyzéstől, pedig versenyek nélkül országúton biciklizni nem nagyon érdemes. Hosszú távon szerintem az lenne a cél, hogy minél több (biztosítással és licenccel rendelkező) Józsi legyen, hiszen a sok Józsi közül kiváló Pisták kerülhetnek ki...


Írta egy Józsi, akiből nem lett Pista, de nem bánja

Legyünk őszinték magunkhoz. Lövésünk sincs, hogy ki az a Maria Cressari. Most mégis szentelnék neki pár sort. Már önmagában a teljesítménye elegendő lenne, hogy megemlítsük, de a sztori néhány momentuma talán még érdekesebbé teszi. Maria Cressari a Baby Terraneo versenyzője, 1972. november 25-én 41,471 kilométert tekert a mexikói Augustin Melgar velodromban. Mondhatjuk, ez nem nagy szám, mégis érdekes, ha belegondolunk, mi volt akkoriban a kerékpársport, és mi most. Mondom ezt azért, mert éppen Cressari rekordját csak 2003-ban javította meg Leontien Van Moorsel, 46,065 idővel. Persze, mondhatnánk azt is, hogy valószínűleg azért telt el ennyi idő, mert senkit sem érdekel az egyórás csúcs. Amúgy is kevés a női kerékpárversenyző, nekik meg van dolguk így is elég.

Vissza Mariához. 1972. "Egy utolsó tangó Párizsban" fut a mozikban és egy bresciai pincérnő akkurátusan pakolgatja gyapjúmezeit műbőr sporttáskájába. A levendulaillatú hófehér Babay Terraneo mezekbe becsavarja a "virslis" fejvédőt. November 22-én Mexikóba repül, és a "jet-laggel" mit sem törődve, másnap felül a kerékpárjára és megjavítja a 10 és 20 kilométeres rekordokat. Semmi akklimatizációs edzőtábor, semmi orvoscsapat. A mexikóiak rajonganak érte, de a képeket később. A dupla után még erősnek érzi magát, és egy kis lazítás után nekiveselkedik a "leghosszabb órának". A nap magasan jár, a közönség újságot tart a feje fölé, és 11 óra körül erős szembeszél támad. Mariát 20 méter választja el a rekordtól.
A helyszínen tartózkodó olasz konzul azonnal, zsebből kifizeti a pálya másnapi bérleti díját. Maria kap egy második esélyt. Reggel, bemelegítés gyanánt megjavítja az 5 kilométeres rekordot, majd elindul újra. Kerékpárja kimondottan erre az alkalomra készült, egy 4,7 kilogrammos Colnago. Érdekes, hogy a kerékpáron nem szerepelhetett semmilyen felirat, így azt csiszolópapírral eltávolították. Maria kört-kör után teljesít, és 60 perc elteltével 124 méterrel javítja meg a luxemburgi Elsy Jacobs addigi rekordját (1958. Milano-Vigorelli).

Amikor a Ciclismo magazin, két évvel ezelőtt megkereste Crestarit, megkérdezték, hogy mi jut eszébe először, ha erre a kalandra gondol. Azt válaszolta: "Aznap nagyon korán keltem. A hotelban, ahol a szállásom volt, nem adtak reggelit, csak egy uzsonnacsomagot. Nem volt benne semmi különös, sajt, kétszersült és néhány teafilter. Amikor tüzetesebben megvizsgáltam, kiderült, hogy kamillatea volt. El sem tudtam hinni." A hotelban mindenki tudta, hogy Maria kicsoda és miért van ott. Mégis kamillateát csomagoltak neki. Hiába, akkoriban még nem járt soigneur minden kerékpáros élversenyző árnyékában.

Olaszországba visszatérve, a Fiorenzo Magni, Alfredo Binda, és Gino Bartali gratulálnak neki, de egy arany emlékéremen kívül semmi jutalmat, pénzt nem kap. Egyedül csapatvezetője, a mindenféle bébikelléket gyártó és forgalmazó Mariano Comense ajándékozza meg -illetve inkább fiát- egy vadonatúj gyerekszobával.

Maria a rekord évében már férjnél volt, és volt egy hatéves kisfia is. Családja vendéglőjében szolgálja fel az ételeket. Ha nincs a kerékpár, minden nap, reggeltől estig ott kellett volna lennie és dolgoznia, mint minden "rendes" olasz asszonynak. A kerékpár és a kerékpársport volt az, ami szabadságot adhatott neki. Első olasz bajnokságát 1964-ben szerezte. (a másodikat kevéssel a rekord előtt, azaz 1972-ben.) Akkoriban, azaz a hatvanas évek elején jelennek meg az első 20 collos kerekű, összecsukható városi bringák, azok, amiket mi "camping"-nek ismerünk. Olaszországban Graziellának hívják őket. Feltalálója a Carnielli vállalat és a forradalmi terméket így reklámozza: "Brigitte Bardot Rolls-Royce-a". Nos, mindenesetre a nők körében forradalmasította a közlekedést. Aztán következik 1973 az olajkrízissel és vasárnaponként, Olaszországban tilos az autót használni. A mindmáig hagyományos vasárnapi tekerések ebben az évben válnak hagyománnyá. Lám, ennyi kell egy nemzet kerékpársportjának és egy sport tömegbázisának ugrásszerű növeléséhez.
Maria, immáron többszörös rekorderként, csapatával a Baby Terraneoval edz. Körülöttük mosolygós ifjak próbálják őket rávenni egy-egy sprintre, a következő tábláig...
"Úgy rajongtak értünk, mint a filmsztárokért. Manapság már senki sem emlékszik ránk, a Baby Terraneora pedig mi voltunk az első olasz csapat, ami versenyzőket juttatott a 62-es VB-re"

1972. A harcos feministák alatt hangosat reccsen a karszék, amikor elégedetten hátradôlnek. Végre indulhatnak maratoni futóversenyen is. Nôként. Nem álszakálban, csak úgy.

1972. ugyanebben az évben bizonyos Eddy Merckx nevezetű belga kerékpárversenyző ugyanúgy Mexikóban 49,432 métert hajt egy óra alatt.
8 kilométerrel többet, mint Maria.

"Mexikóba megy a mi szoknyás Merckx-ünk" -no comment.

 

Egy Cinelli pályatandemmel álmodtam két egymás utáni napon, igazából nem jöttem rá, hogy miért. Többnyire be szokott ugrani, hogy az egyes álmok honnan eredeztethetőek, de ezúttal tanácstalan vagyok. Ez már a tudatalattiból jöhet, vagy ilyesmi. Immár három-négy éve biciklivel fekszem-kelek, tehát alapjában véve nincs ebben semmi meglepő. Az már más kérdés, hogy az efféle szakbarbárság mennyire egészséges. Teljesen normális gyereknek indultam amúgy, egyenes út vezethetett volna innen ahhoz, hogy immár harmincon túl hétvégenként egy fenetudjamilyen kategóriás autót mosogassak a ház előtt. Hogy mindez nem így történt, annak okai a kilencvenes évek legelején keresendőek, tanulsága pedig az, hogy bárkivel megeshet hasonló…



Általános iskolában aki nem tudott/szeretett focizni, az nem igazán volt ember. A testnevelés oktatása leginkább a talajtornára és a labdajátékokra épült, aki ebben a két műfajban nem volt otthon, az igencsak perifériára került. Nos én egyikben sem voltam igazán jó. Miután akkori tudásom szerint a sport a focival volt egyenlő, ezért elkönyveltem, hogy úgy általában véve a sport nem nekem való. Életmódom is ennek szellemében alakult, időm nagy részét a tévé előtt töltöttem. Persze meg kell említeni azt is, hogy a nyolcvanas években napi olykor 6-8 óra tévézéstől az ember még nem lett debil, illetve nem rohadt ki az agya, mint manapság. Ennek megfelelően alakult persze a testalkatom is, szerencsére a két véglet közül a jobbikba, azaz a már-már kórosan sovány, illetve nyamvadt kategóriába tartoztam.

Első saját biciklimet tízéves koromban kaptam, egy ezüstmetál Csepel Campingról lenne szó. Ha lenne itt most lábjegyzet, akkor azt jegyezném meg benne, hogy ez a bringát húsz év használat után olykor még ma is hajtom – szeretem az időtálló dolgokat, na. Gondolom az mindenki számára világos, hogy egy ilyen bringát komoly célokra nem igazán lehetett használni. A fő funkciója nálam is csak az volt, hogy haveri körben bonyolódó csatangolások során a gyors helyváltoztatást biztosította a városban. Így utólag elég viccesek lehettünk, miután mindenkinek Campingje volt a csapatban.

Azon a vasárnapon éppen senki nem ért rá, ezért egyedül indultam el csak úgy passzióból a városba. Klasszikus történet, amikor az ifjú főhős nekivág az ismeretlennek, és egyszer csak valami olyan helyen találja magát, ahová korábban egyedül sohasem merészkedett. Nos elmentem a város túlsó felébe (nagy kalandnak tűnt ez akkor) egészen az erdő mellett a hegyoldalban fekvő uszodáig. Ott csodálkozva tapasztaltam, hogy macerás a továbbhaladás, mert rendőrök terelgetik le az útról a népet, így én is csak a járdán bóklászhattam. Az uszodánál nagyobb tömeg állt, és néztek a lejtő alja felé. Beálltam én is, és néztem erősen lefelé, hátha történik valami. Sokáig leginkább semmi sem történt. Aztán valami halk moraj hallatszott lentről, rendőrautók, motorosok jöttek, majd nemsokára egy nagy kupac valószínűtlenül színpompás tömeget alkotó kerékpáros. A kilencvenes évek legelején járunk, gondolom a kor uralkodó színvilága mindenki előtt megjelenik most… Soha, még az általam olyannyira kedvelt tévében sem láttam ilyet korábban. Másztak felfelé a fiúk, lehettek vagy százhúszan. Szívesen megnézném ottani önmagamat kívülről, ahogyan kerekedig elfelé a szemem. Körülbelül olyan lehetett a szituáció, mint amikor a „Les Triplettes De Belleville” magába forduló főhőse megkapja élete első biciklijét. Aztán a valódi katarzis akkor következett be, amikor a csapat kb. negyvenes tempóban elhúzott az orrom előtt, iszonyatos szelet kavarva. Szinte még most is érzem, ahogyan lobog a hajam. Ezzel párhuzamosan végigfutott a hátamon a hideg, ezt normális esetben akkor szoktam érezni, ha koncerten valami nagyon jó zenét hallok.



Alig tizenhárom évesen pontosan tudtam, hogy ez az a sportág, amiért hajlandó vagyok felkelni a fotelból, és véget vetni addigi meglehetősen kényelmes mindennapjaimnak. Azóta sem voltam ennyire biztos semmiben, és a hasonlóképpen meghatározó élmények is elkerültek. Megerősítendő a hírtelen megvilágosodást, végignéztem a versenyt, majd a befutónál megszemléltem a gyönyörű gépeket, és készen is voltam egy életre. Ezután főleg anyagi okokból meglehetősen lassan pörögtek fel az események, az első komolyabb – mai szemmel nézve persze nevetséges – versenybringámat két év múlva tudtam csak összehozni, a következő évben pedig leigazoltam a városban frissen megalakuló klubba. Azóta amennyire időm engedi, rendszeresen edzek és versenyzek, 16. szezonomat kezdtem idén. Tévét egyáltalán nem nézek, jogsim van, kocsim sosem volt, és négyévente egyszer vagyok beteg kb. másfél napig.

Innentől kezdve még a végtelenségig lehetne fűzni a sztorit, hogy a tévéfotelből kiszállva milyen állatságokat követtem el eddig nyeregben, de ez szerintem kevésbé érdekes. Sokkal inkább izgalmas az a kérdés, hogy hány meg hány gyerekben lehet még benne ugyanez a hajlam, és mennyi esély van arra, hogy mindez valaha a felszínre törjön belőlük. Legutóbbi információim szerint az iskolai testnevelés-oktatás továbbra is buta tantervek teljesítéséről szól, és nem arról, hogy a gyerekeknek minél több sportágat mutassanak be, így megtalálja azt a neki legszimpatikusabbak, amelyik hosszú távon a legmagasabb életminőséget garantálja számára. Ha ez a gyakorlatban nem így működik, akkor viszont a látványos belvárosi kerékpárversenyek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni…

Remélem, ez egy vitaindító post lesz. Előre leszögezem, hogy nem célom egy újabb fikázóblog elindítása. Semmiképp sem szeretném azt az aligpárszáz országútist mégjobban megosztani, sőt. Inkább tekintsük úgy ezt a topikot, mint egy nagy zsákot, amiben összefoglaljuk mindazt, amit az országúti illemről tudunk, avagy tudni vélünk. Kezdjük az edzéssel, de kitérhetünk a bojozásra, a versenyekre, ahogy érzitek. Nem akarok moderátor lenni, szerintem semmi szükség erre. Biztos vagyok benne, hogy én is sokat fogok ebből tanulni, és biztosan mások is választ kapnak olyan kérdésekre, amit mindig fel akartak tenni, de sohasem volt bátorságuk hozzá.

Ennek a postnak egyébiránt két apropója is van. Egyrészt találtam ezt az újsághírdetést az ausztrál RIDE magazinban, és először könnyesre röhögtem magam rajta, majd elgondolkodtatott.

This is Carl.

Carl has the latest full carbon top end speed machine.

He rides it 20 km a week.

Carl likes to yell "bike left!" even when passing a kid on a trike.

Carl sprints hard so he can be first to the café.

That he and his 50 buddies take over completely.

-

We're Carbo-Shotz. We want you to beat Carl.

-------------------------------------------------------------

A másik pedig egy mai élmény. Ma is a téli bringámmal mentem ki, ugyanarra az ótra, ahol tegnap is jártam. Holnap pályázni megyek, így mára nem terveztem különösebb dolgot, csak tekerni egy finomat a napfényben és kicsit átmozgatni a lábaimat. A forgalom is nagy volt, sok volt a kisgyerek, a hétvégi montis, a kirándulók. Nincs is ezzel semmi baj. Nincs szívet melengetőbb látvány ennél. Éppen érkezem a Játszótérberg-hez, amikor magam előtt megpillantok egy házaspárt, montenbájkon, felfelé fordított szarvval, kiskosár, a férfi bokáján cafatokban lóg a melegítő, megette a lánc. Imbolyognak a domb tetején. Mögöttük egy országútis. Gondolom egy baráti trióba botlottam, nem baj, óvatosan megkerülöm őket. Salve!-val balról elmegyek, amikoris, beáll mögém az országútis fickó. Lehet olyan negyven év körüli. Azaz, eddig a montisokon "utazott", 18 km/h-val, most, hogy jöttem én, "átszállt".
Mehettünk vagy 500 métert, amikor hátranézek, a forma zárt szájjal pedálozik utánam. 10 másodperc után ismét hátranézek, nem akar mondani semmit.
Egy kilométer után kiállok egy nyomnyit balra, és egy másodpercre abbahagyom a tekerést. Abban a pillanatban hallom a racsnit magam mögül. Újabb 500 méter, most balra állok ki, és enyhén fékezek, illetve magam elé mutatok. A fickó szintén fékez. Elönt a pulykaméreg, és tempót váltok. (a mostani eszemmel már megálltam volna, mondjuk virágot szedni, de utólag mindig okosabb az ember) Szóval tempót váltok, pont jön a Tanyaberg, felsprintelek rá, közben kikerülök néhány ujabb bringást. Hátranézek, a fickó leszakadt, de ahogy ismét előre fordulok, majdnem vészfékeznem kell, traktor érkezik jobbról. Amíg várom, hogy a következő szántónál leforduljon, a fickó megérkezik. Mögém. Nem mellém, mögém. Sajnos mindig van valami, ami miatt fékeznem kell, így nem tudom leszakítani az embert. Borgónál visszafordulok, ott az arcomba mosolyog, és annyit mond: Ciao! Hát ennyi. Ciao.
Nem szeretem az ilyet. Vagy ez normális? Lehet ilyet? Persze, hogy lehet, de szabad? Vagy ez hogy van? Szerintetek?

Kifejtős válaszokat kérek kommentbe, aztán majd szerkesztem, és kikerül balra (vagy jobbra) illusztrált formában és letölthető pdf-ben. Hajrá!!!

Van, aki nem látta a Pedálkirályt? Ugye nincs? Ott hangzik el a szállóigévé nemesült mondat: "a 42-16 a legjobb láberősítő". Mindezt Monsieur Focodel szájából hangzik el, a Magicréme csapat directeur sportifjától. Így mindenféleképpen megfontolásra érdemes. Tegnap, hiába volt ragyogó napsütés, én is inkább a téli edzőbicajt vettem elő, amin eme legendás áttétel van. Egy kerékpárosnak sohasem ELÉG ERŐS a lába, ergó, mindig ráfér egy kis láberősítés. Felpattantam a sárvédős kerékpárra, ami tél óta jamaikásodott, azaz narancssárga vázra került sötét metálzöld sárvédő és piros pedál. Szeretnék még egy citromsárga nyerget és világoskék gumikat, de ne térjünk el a tárgytól.

Edzőkörnek a már bevált, síknak tűnő borgoi kört terveztem kétszer megtenni, úgy, hogy legyen benne egy levicoi tó kerülés is, az felfelé van, de nem súlyos. Így sikerült három óra és 26 perc alatt megtenni a 90 kilométert. Most nem állt be mögém senki, én sem álltam be senki farvizére, viszont egy hármas nyugdíjas boj lelkébe így is sikerült beletaposni. A borgoi úton van 3 kis emelkedő, nevezzük el őket így: Büféberg, Tanyaberg és Játszótérberg, hogy a tavaszi klasszikusokra reflektáljunk humorral.
Szóval mendegélnek a tisztes őszülő halántékok, olyan kényelmes 26 kilométer per órával. (Remélem, harminc év múlva még nekem is lesznek ilyen vádlijaim). Süt a nap, minden rendben. én 28,6 kilométeres sebességgel érkezem mögéjük, így forog a pedál 85 körül, ami nem túl magas, de kényelmes. És akkor jön az első "hegy" a Büféberg. Hallom, ahogy recsegnek a váltók, az egyik papa ki is áll, úgy hajt. Illedelmesen köszönve elmegyek mellettük, mert nekem ugye váltóm nincs, vagy tartom a fordulatszámot, vagy belassulok, savasodok, nemjó, fáj. Természetesen nem veszik jó néven, hogy csak úgy tartom a sebességet, így a lejtőn szépen beállnak váltott vezetésre, és LESZAKÍTANAK. Mereven néznek maguk elé, hiába, NO MERCI !!!
Hibáztál, meg kell, hogy halj!
Kell pár perc, amíg felfogom, hogy mi történt. Lehet, hogy mások vérszemet kapva utánuk iramodtak volna, de 32-nél már 115 körül pörög a lábam, ami még nem megy tartósan, illetve tudom, hogy még hatvan kilométert megyek ma, meg egyáltalán. Tiszteljük a kort, semmi értelme. Az öregek pörgetnek tovább, én is. Birkaként legelésző dán csomagtartós trekkereket kerülgetek, mint Skywalker a meteorzáport és megérkezem a Tanyaberg aljára. És ott a három papa. Sípoló tüdővel kapcsolják a tizenegyedik lánckereket hátul, hiába, kimerültek. Most mit csináljak? Álljak meg, és várjak, mennyit? Elmegyek mellettük, most nem köszönök, igyekszem beleolvadni a környezetbe, csak az arcom vörös...Mindegy, mostmár. Egy tompa vaffanculo-t hallok, de lehet, hogy csak a menetszél a sisakomon...
De nem, a lejtőn jön Menyhért? Gáspár, Boldizsár és ismét leszakítanak. Kezd lelkiismertfurdalásom lenni. Mit gondolhatnak ezek rólam? Illetve: nem öltöztem eléggé idiótának? Ki az, aki turkálós mezben, sárvédős, egysebességes kerékpárral, ráadásul gnóm termettel jön ki, komoly arccal kerékpározni? Valahogy azt hittem, hogy álcaruhám kiharcolja helyettem a körülöttem tartandó távolságot. Mindegy.
Mindenesetre lassítok egy kicsit, bele-beleracsnizok a lejtőkbe, sőt a Játszótérberg tetején megállok, és megtöltöma kulacsot, nyújtok egy kicsit. Hátha.
Itt ez a szép szombat és a nyugdíjasok elrontják itt nekem aedzést. Nahát!

Leviconál felkúszom a tó feletti útra, ez nem nagyon finom 42-16-tal, viszont a lábam erősödik, érzem! : )
Kellemesen odasüt a nap, enyhe pofaszél van, de a kanyarok döntő többsége finoman leárnyékolja, így nagyon kellemesen lehet pörgetni, jajj, imádok kerékpározni, MENNYIRE FASZA MÁR MINDEN?!? És akkor megint itt vannak. A picsába, a fenébe, nemigaz, hogy a kilencvenmillió alternatív lehetőség közül pont azt választották, amit én is. Na jó van, elég a szórakozásból. Belelépek a pedálokba, beforgatom. Enyhe, olyan 2-3 százalékos az emelkedő, sikerül 30-31 közé beállnom, és elhatározom, hogy büntetek. Magatoknak kerestétek a bajt. Elvégre vissza is köszönhettetek volna. Be is állhattatok volna mögém, a 28 nektek is jobb lett volna. De nem. Túlérzékenykedtétek. Oké. Megvárom az első enyhe 4 százalékos felhajlást és robbantok. Kedélyesen beszélgetnek, majd MEGSEMMISÜLNEK, amint elhajtok melletük, ma már harmadszor. Nem érzek diadalt, inkább megpróbálom tartani a sebességet. Tudom, hogy a perginei ereszkedésen már nem tudnak utánam jönni, a lejtők elég jól mennek, ráadásul ezen az úton minden hibát ismerek, és általában sikerül belegurulni a 80 km/h-ba, az már biztos nem fog nekik menni.

És így is történik. Lent még a bringaboltba is bemegyek, veszek négy fékbetétet, kijövet látom, ahogy elkanyarodnak a Piné felé, remek, én nem arra megyek. Hálisten. És elszomorodom egy kicsit. Az intermezzó hazavisz Magyarországra, a 11-es útra. Hazavisz a szentendrei partra, ahol jön a Cani di Cartás arc, beül mögém, vár öt percet, majd vicsorogva, hogy még véletlenül se kelljen viszonoznia a köszönésemet elsprintel mellettem. Ő a versenyző, ő tudja, hogy mire jó neki egy sprint, itt a semmi közepén, még szmogban, koszos úton... még nézek utána, hátha interval edzést csinál, de nem sprintel többet. 200 méterrel előttem beáll ugyanarra a sebességre, amivel én is megyek.

Eszembe jut, hogy tavaly előtt bementem a Csalogány utcai boltba, és megkérdeztem, hogy hogy lehet csatlakozni a csapathoz? Mert szerettem volna másokkal együtt tekerni, nem mindig egyedül. Mert az újságban azt olvastam róluk, hogy a komoly "sor" mellett vannak ott babgulyás-huszárok, café-racerek, rouleurök, rendesen, nemgáz, montival is. És akkor azt mondta nekem a lány, hogy "figyelj, itt komoly edzések vannak, ez nem ilyen tengés-lengés"...és olyan koptatós volt a szitu, hogy el is szontyolódtam. Milyen dolog már ez? Tényleg erről szól minden, hogy milyen biciklidben milyen kerék van, hogy mennyire mutatod meg a Mechvárt ligetnél, hogy te vagy a János, hogy ha mezetek egyforma, akkor már lehet menni egymás mellett is a főúton? Hogy ki mit szed? Úgy értem, mennyit költesz kreatinra és tudod-e kívülről az Armstrong könyveket? Hogy ezt nem lazán csinálod, hanem kivagyi-görcsösen, amitől...amitől. Mindegy.

Visszaültem a Colnago Master Olimpicra (mert akkor az volt), és eltekertem a bolttól. Apicsába.
Na, ez jutott eszembe, a perginei bolt előtt a három öregről. Mégis, fentartom magamnak a jogot, hogy megrögzött idealista maradjak. Mert sokszor előfordult már velem itt, hogy egy ificsapatba sikerült beállni pár kilométerre és lelkesen integettek a kereszteződésben, ahol elváltak útjaink. És eszembe jutott, hogy egyszer már a Cornix is visszaköszönt, otthon. Hogy van még remény, sőt, vannak olyan sporttársak az úton, akik talán ugyanazt látják a kerékpározásban, országúton, amit én.

Én azért ülök fel a kerékpáromra, mert hiszem, hogy jobb emberré alakít. Sőt, már attól is jobb emberré válok, hogy kattan a LOOK. Ezért. Nem?

A mai napig élesen emlékszem azokra az álmos nyári délelőttökre, amikor a Miskolci Vasutas Sport Club kerékpáros szakosztálya a mi panelünk és a 11. Általános Iskola homlokzatának műkő lépcsője közötti részen tartotta tehetségkutató versenyeit. Gyakorlatilag az iskola telkét kellett megkerülni, serdülőknek kétszer, ifiknek négyszer. Azthiszem, kétszer, vagy háromszor is végignéztem ilyen versenyeket az ötödik emeleti ablakunkból, amíg rászántam magam, megkértem aput, hogy hagy induljak el én is. Apa szó nélkül felfújta a Tacskó kerekeit, közben a krómpumpával odacsípte a kezét, ragtapaszos ujjakkal markolta a kezem, úgy mentünk nevezni. A legendás Mackó bácsi írta fel a nevem egy kockás spirálfüzetbe. A rajtnál olyan 15-en lehetünk. Apa utolsó mondata: Ne felejtsd el, két kör!!! Felkészülni, vigyázz, RAJT! Végigzúgunk a panel előtt, balos szűk, de jól helyezkedek, a trafóház és a körzetiorvos rendelője között már a "peloton" elején vagyok, aztán megint balos, a Mindszenti temető mellett, majd a távfűtőháznál ismét balos és a célegyenes. Második vagyok! Csak egy skolnyikos van előttem, mosolyogva lépek a kontrára, apa kiált: KÉT KÖR!!! Mindenki elszáguld mellettem, én utánuk, de haragszom magamra, már mindegy, kevés van hátra, más kapja a "zöld trikót"...
Ki tudja, ha akkor megnyerem a versenyt, Mackó bácsi beválaszt a betyárok közé? Akkor még az öreg csocsesz is forgatta, Szathmáry Csaba, a nagy, aki válogatott is volt. Mesélték, Mackó bácsi a Vologdán lakott, minden vasárnap oda kellett menni a semmirekellőknek, ő kidobott fejenként egy huszast azzal, hogy hozzatok Aggtelekről egy lepecsételt képeslapot. De ebéd előtt meglegyen! Farkas Peti MVSC-s volt. Sötétkék Favoritja volt, szingós kerekekkel. Aztán belőlem inkább cselgáncsos lett, majd kajakos. Én nem lettem Mackó bácsi tanítványa.

Mi lett volna, ha?

Sohasem fogom megtudni. Ezen gondolkodtam, miközben a Giro del Trentino utolsó etapjának a rajtjához tekertem felfelé a Centa szurdok reggeli ködében. Sebességem 8 kilométer óránként, csak a robogó víz csap lent valami zajt, egyébként tökéletes csend van. Az út két kilométeren emelkedik 420 métert, így célszerű bármi máson gondolkodni, semmint az erőnlétemen, vagy bármi ilyesmin. Felérek Centa San Nicolóba, nem állok meg, a Passo della Friccáig tovább emelkedik az út, majd Chiesában, a rajt helyszínén kifújom magam és fényképezek. Ezért megyek. Kíváncsi vagyok egy 2.1-es UCI verseny hangulatára, arra, ami vagy nem látszik a tévé közvetítésein, vagy ha igen, az akkor, nagyon mesterkéltnek tűnik. Ugyanakkor ez nem a Giro, a "nagy" Giro, nem a Tour, mégcsak nem is egy tavaszi klasszikus. Ez egy négynapos verseny a Dolomitokban, az olasz versenyzőknek és csapatoknak mégis nagyon-nagyon fontos. Az idei a harminckettedik a sorban. Ha megnézzük a győztesek névsorát, a lista meglehetősen impozáns. 1980-ban például Moser térdig érő hóban ért fel a Bondonera, egy elképesztő szóló után. 1988-ban svájci csillagragyogás, Zimmermann-nal és Romingerrel, Chiapucci, majd a világbajnok Bugno, Fondriest... Most is nagy csapatok vannak itt, bár az olaszokon kívül egyikben sincs itt az első sor. De akkor is. Kíváncsi vagyok. Felkeltem hatkor, felszáltam az ütött-kopott Moseremre és feltekertem 600 méter szintet és 35 kilométert, hogy lássam, mi lehetett volna, ha.
Ha Mackó bácsi nem Mackó bácsi, hanem Beppo Orso, mondjuk, és én nem Miskolcra születek, hanem egy közepesen kicsi olasz városba, mondjuk Borgo Valsuganaba, vagy mondjuk Clesbe, hogy a környéken maradjunk. Milyen lehet a Diquigiovaniban tekerni, kilencedik grimpeurként?
Chiesa egy nagyon kicsi hely. Gondolom, azért van itt a rajt, mert ennek a főtere akkora, hogy elfér rajta a mezőny. Persze van pódium, ahová fel kell menniük a versenyzőknek, aláírni. Van egy szpíker is, illetve a verseny "háziasszonyai" a trentinói takarékszövetkezetek szalagjával. Négy napja, minden reggel és este mosolyogniuk kell. Délután könnyebb, legalább van valami dolguk. Így, reggel sokat nem kell csinálniuk, csak mosolyogni kell. És hideg is van. A magassarkú körömcipőhöz felkerül egy mackóalsó is, de nem baj. Én elhiszem, hogy ide elfér a mackóalsó, kár lenne megfázni. A versenyigazgatóság autóin már a varesei VB matricái vannak fent. Mindenki ismer mindenkit. A kísérőmotorosok a Flaminia busz sofőrét, a polgármester Bettinit, a Rai közvetítőmortorjának erősítőjéről megy a színpad mikrofonja. Balra a környék fő terméke, az alma mutatkozik be egy Nissan kisbusz paltójáról, unott arcú kislány rakosgatja legyező-alakba a prospektusokat, 100%-os almalével lesúlyozva, el ne vigye a Dolomitok szele.

10 óra lehet, szállingóznak a versenyzők is, lassan. Van, aki csapatautóval érkezik. Álmosan bámulnak kifelé, pedig már túl vannak a reggelin, a gyúráson, melegítőkrém van a lábukon. Meg paliláb. Meg minden. 15 fok lehet, a nap kellemesen süt, az aranylábú fiúk mégis nagyon fáznak. Kivétel nélkül mindegyik. Sísapkában botorkálnak fel aláírni a startlistát. Tényleg, még soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy egyszer szőnyeget terítsen a lépcsőkre? A Look-patenten nagyon necces a fémlépcső. A csapatvezetők között a sutyorgás tárgya Basso igazolása a Liquigashoz. A helyzet eléggé kényes, nyílt titok, hogy Di Luca-nak azért kellett mennie, mert senki sem tudta megjósolni, hogy az olasz olimpiai társaság hogy dönt majd a sorsáról.
Persze felmentették, de ezt akkor még senki sem tudta. Most az LPR-ben hajt, Savoldellivel. Lám, egy másik Giro-győztes. Simoni is visszatért balul sikerült mountain-bikeos kalandjából. Most a Serramenti PVC-Diquigiovanni sorait erősíti. Ezen a versenyen nem alkotott maradandót, elmondása szerint ezeken a könnyű etapokon nem tudta helyzetbe hozni magát... Hm. Aztán pedig Garzelli, a másik hős, a piros biciklin, az Acqua e Sapone-ból. Eldőlt, nem indulnak a Giro-n, így itt akart bizonyítani. A harmadik etapot megnyerte, de többre nem futotta.
Nibali nyert, éljen a 2008-as győztes!

Megvártam a mezőny rajtját, aztán hazabicikliztem. Másfél óra alatt értem fel a Lavarone fennsíkra, és 35 perc kellett, hogy visszajöjjek. Igazából nem derült ki számomra, hogy egy olasz kerékpárverseny milyen. Most azt gondolom, hogy az olasz országúti kerékpárversenyzés egy olyan dolog, amit nincs értelme összehasonlítani a franciával, vagy belgával, pláne nem az amerikaival. Itt hétköznap is lehet látni Liquigas-os versenyzőt edzeni egy pajátásával. Itt egy profi az úton nem feltétlenül jelent különlegességet. És ezek az olasz top-csapatok voltak. Vannak náluk kisebb csapatok, aztán megint csak kisebbek, és így tovább. Persze, nem vagyok itt régen, de háztömb körüli, tehetségkutató versenyt sem láttam még.
Itt minden nagyon más. Elmegyek még pár száz versenyre és megpróbálom megfejteni majd ezt az egészet.

 

 

Arra a kérdésre, hogy mi a szép a pályakerékpározásban, nekünk már nem kell válaszolnunk. Ezernyolcszáz-valahányban jutott valakinek eszébe, hogy menjenek a kerékpárosok körbe-körbe. Nekünk már csak az a dolgunk, hogy örülünk annak, hogy valakinek - akkor - eszébe jutott. Értetlenek persze mindig vannak. Azok az értetlenek, akik egyébként nem kerékpároznak, nem értik, hogy nem lehet megunni azt, hogy soktucat percig csak körbe-körbe kell menni. Persze a kerékpárosok között is vannak olyanok, akik szerint ez nem az igazi, nincs "hegy" benne, csak balra kell kanyarodni, stb...

A pályás csak mosolyog. Tudja, hogy sohasincs két egyforma kör. Valahol mindig fúj a szél, de mindig másképp. Ha van előtted valaki, aki töri előtted a meteorológiát, az úgy könnyebb kicsit. Ha te vagy az, aki elől van, annyival nehezebb. Mindig van egy hiba a betonon, amire majd a következő körben oda szeretnél figyelni, na, a picsába, szóval a következőben már tényleg. Nomeghát, nem sík. Bárcsak az lenne. Ahogy egyre fárad a láb, ég a térd, szúr a tüdő, a kanyar úgy nő. Úgy lesz meredekebb az ív. Laposabb a leborítás. Amikor kicsi voltam, és a gyerekbicajommal csak a harmadik kandeláberig volt szabad elmennem, már akkor kipróbáltam, hogy mi az az abszolut sebesség, amit el lehet érni kerékpáron. És akkor az nagyon gyorsnak és veszélyesnek tűnt. Nem is próbáltam ki többet. Persze azóta már száguldoztam le szerpentinen nyolcvannal, csapódott poszméh a mellkasomnak úgy, hogy azt hittem átlyukasztott. De azt a gyermeki érzést, a "legnagyobb sebességet", 22 év után a Millenárison éltem át újra. Persze, ha te nem vagy "pályás", akkor hiába mondom!

Megvan az idei győztes, Tom Boonen. Számomra az egyik szenzáció, hogy a Specialized kibírta a macskaköves szakaszokat. Hihetetlen. Ugyanakkor gratulálunk Tomnak, ráfért már egy kis sikerélmény.  (Amikor a Quickstepre gondolok, mindig elképzelem, ahogy a belga óriás éppen viccet mesél egy háromliteres narancslé mögött a csapat reggelin, amikor bejön egy szintén világbajnoki-csíkos melegítős félkopasz törpe, szed egy marék műzlit és csak annyit mond: "Folytassátok csak", majd faarccal leül. Minden toszkán cinikus-keserű kicsit) Az idei Roubaix alkalmából a Velonews egy kis visszatekintőt közölt, ezekből szemezgettem, fogyasszátok egészséggel!

Francesco Moser, 1986-ban. A fotó nyilvánvalóan egy kisérőmotorról készült. Moser vagy nyilatkozik, vagy éppen ordít, mert útban van a motor. Hiába, 1977-ben megnyerte a VB-t, '84-ben a Giro-t, ilyenkor közelről fényképezik az embert. Szokták mondani, hogy a Paris-Roubaix igazán őszinte verseny. Ez talán erről a fényképről is kiderül. Ahogy az is, hogy az R4 kisárúszállító teteje az egyik legalkalmasabb hely, kerékpárverseny megtekintésére.

Sean "King" Kelly, 1986. Kelly másodszor nyeri meg a klasszikusok királynőjeként emlegett Roubaix-t.
A képen éppen kerékpár-kezelési technikájából ad ízelítőt.

A versenyzők fele azt mondja, a bakhát tetején a "legsimább" az "út".
A másik felük azt mondja, oldalt a szélén... Ha belga nő lennék, én is fehér papucscipőben mennék az erdő közepére kerékpárversenyt nézni!

Azt már sohasem tudjuk meg, hogy Jacques Cadiou az út tetején, avagy a patkán kerekezett-e, amikor eltört a felnije. Mindenesetre érdekelne, hogy a hason elhelyezett sötét kör (Japán?), és a KAOMÉ felirat vajon mit takarhat? Egy csapat lenne? Ha nem, akkor milyen termék lehet? Sajt? Nyalóka? Cigi?

 

Szoros befutó 1967-ből. Milyen lehet 250 kilométer, 24 macskaköves szektor után egy fél kerékkel kikapni? Még akkor is, ha minden sejted tudja, ennyi a maximum, semmivel sem több...

És a kedvenc képem. Emlékszünk, tavaly mekkora botrány volt a vonat körül? Ezen a képen látszik, hogy 1961-ben sem volt kérdés, hogy mi múlhat azon, ki marad a sorompó mögött percekre. A fotóról az is kiderül, hogy egy profi kerékpáros csakis előre néz. A képen egyedül az Equipe bukósisakos fotósát érdekli, hogy valóban jön-e a vonat.

(a fényképeket a Velonews 2008 áprilisi számából szkenneltem. Minden jog őket illet. Ha lehet, ne közöld tovább őket! Köszi!) 

Szia. Gondolom éppen bringázásból jössz. Enyhén hátrafeszített lábfejjel, a stoplijaidon csúszkálva a metlachin, a hátsókerekére állított bringádat kormányzod a szobád felé úgy, hogy sehol se nyomd oda a falnak a kerekét. Kicsit izzadsz még, a pulzusmérőd a húsodba vág, de legalább el tudtál menni tekerni egy kicsit. Tavaly még többet tudtál menni, mostanában kicsit jobban összejöttek a dolgok. A barátok közül sem ér rá már mindig mindenki. Tavaly még arról beszélgettetek egy kávéházi teraszon, hogy csináltattok mezt. Aztán valahogy elsikkadt a dolog. Ahogy a régi szentendrei úton a pofaszél, úgy az is örökkévaló, hogy edzőpartnerekből az idő előrehaladtával inkább kevesebb lesz, mint több. Az ember egyre többet hajt egyedül, a gondolataiba merülve. Én sokszor azon kapom magam, hogy megpróbálom teljesen objektíven megmagyarázni magamnak azt, hogy most, 5 fokban, esőben, szembeszélben miért forgatom a pedálokat egy olyan úton, ami beláthatatlan kanyarokból áll, és előszeretettel száguldoznak rajta az úrvezetők. Megpróblom magam - magunk - megvédeni egy nemlétező bíróság esküdtszéke előtt. Vagy éppen az elmegyógyintézeti beutalót elkerülendő...

Mi ebben a szép?

Ez az oldal azért jött létre, hogy a világ legszebb és legnehezebb sportjának, az országúti és pályakerékpározásnak bemutassa azon oldalát, amit egy verseny szűkös eredménylistája, a magazinok tesztjei és hírdetései között szűkölködő hely már nem bírt el. Szóljon ez az oldal arról, ami miatt mindannyian szeretünk vékony gumijainkon tovasuhanni. Tegyünk említést a karbonkor előtti ékszerekről, gyapjúmezek gombos zsebeiben összenyomódott lekváros zsömlékről, Barum szingókról, a kék színű, nyomós kutaknak támasztott 14 sebességesekről. Huret váltókról, életünk első teljes Exage szettjéről. Arról a korról, amikor a megóvott Favoritokba az ember befűzette (befűzte) az első Mavic MA-2-es felnit, vagy éppen Wolbert, majd feltette rá a Vittoria Romát (vagy Zefiro-t), és biztos volt benne, hogy soha ilyen gyorsan nem gurult előtte a gép... Írjunk dobogókői szenvedésekről, jávorkúti ereszkedésekről, háztömb körüli versenyekről gyereknapon, alpesi hágókról. Írjunk, olvassunk arról, ami a kerékpározásban szép!

Remélem sokunknak hoz majd kellemes időtöltést az oldal.

Üdvözlettel: Dani